Országos pénztár.*
Országos pénztár.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 139-ik számából. K. F.
Hogy az »Alföldi levelek« nagyérdemü szerzőjével azon elvre nézve is tökéletesen egyetértünk, hogy az országos háziadó-tár indirect adó útján szereztessék be. Nem lesz talán felesleges megemlítenünk, miképen immár 119 esztendeje mióta az ország rendei országos pénztár felállításának szükségét nyiltan elismerék, s a nemzet gondoskodásának tárgyául kitűzték. 1791-ben az ország e részbeni óhajtása a 21-ik törvényczikkben ismét kifejeztetett, s az e tárgybani intézkedés és szabad rendelkezés az országgyűlésnek világosan fentartatott, s ha ki az 1802-ki országos naplót s irományokat megtekinti, azt is látni fogja, miként a kormány szeptember 23-kán kiadottak resolutiójában e tárgyróli tanácskozásra híván föl az ország rendeit, azok nemcsak közakarattal elismerék, hogy »a hazának közboldogságát nevezetes előmenetellel közönséges fundus nélkül foganatosan eszközölni nem lehet«, hanem míg a KK. és RR. táblájának többségét az idők mostohaságának tekintete e tárgyban azonnali intézkedéstől tartóztatá, a fő RR. haladéktalan áldozattételre, még pedig – a mint világosan kivehető – a szabadalmazott néposztályok által egyenes kivetés szerint viselendőre, készeknek nyilatkoztak. Azonban, a már említett oknál fogva, egyéb nem történt, mint az, hogy ismét országos választmány lőn tervezés végett kiküldve, a mint már 1791-ben is kiküldve volt, s a mint 25 esztendő múlva ismét egy újabb választmány küldetett ki. Mert mi nagyon szeretjük mindenben az ily választmányi kiküldetéseket, ámbár az úrbéri tárgyon kívül eredményeket aratni még nem igen sok alkalmunk volt; ellenben a váltótörvénykönyv alkotása igen kézzelfoghatóan szemünk elibe állítá ama német példabeszéd alaposságát, miszerint »gyorsan merni félnyerés«. Vannak, kétségtelenül vannak tárgyak, mikben az országos választmányi elődolgozás elkerülhetlen; de nem minden tárgy olyan, s a mely nem olyan, annál a választmányozás néha tán nem egyéb, mint egy kis nemakarás; pedig Isten szól a nép szavában, mondván: »nemakarásnak nyögés a vége«.
Tehát 119 esztendeje, hogy egy országos pénztár alakítása untalan a jámbor óhajtások állandó rovatát tevé, tervet országos választmány csak 1791 óta már háromszor dolgozott, a törvényhatóságokkal mindhárom közöltetett, mindhármat meghántuk és megvitattuk, és mind a hármat rég elfelejtettük; és a kormány kimondá és az országgyűlés megírá számtalanszor, hogy közpénztár nélkül, úgy vízen mint szárazon, könnyü közlekedés, e nélkül kereskedés, e nélkül pedig nemzeti közjólét lehetetlen; és 119 év után is csak ott vagyunk, hogy – a mint felejthetlen Kölcseynk az 1741: 18. törvényre visszapillantva, 1833-ban mondotta – »93 év után is sem Partium, sem Erdély!!« úgy mi is elmondhatnók: közel 120 éve, hogy az ország elhatározá legyen országos pénztár és legyenek közlekedési eszközök; és mai napig is sem pénztár, sem könnyü közlekedés!
Ily tényekkel szemeink előtt, csaknem ösztönt érez a legepétlenebb ember is keserü szavakra fakadni a tespedés hangos hőseinek ellenében, a kik rohanást szeretnek emlegetni! De hiszen a mi nevetséges, a fölött keserűnek lenni bizony nem méltó.
Azonban, bár hosszadalmasság bűnébe essünk, bocsánatot remélünk mégis, ha némely eszméket, mik őseinket e tárgy körül foglalatoskodtaták, a törvényhozási történetirat homályaiban nem buvárkodható nagyközönség előtt felemlítgetünk. Vannak ezek közt kétségtelenül különösek is, de vannak olyanok is, miket a nemzetgazdasági tan jelen kifejlett doctrinái sem vehetnek el. Ősök példájából az utódokra ösztön és tanuság fénye sugárzik.
Az 1802: 30. t.-cz. által az országos közpénztár ügyében kirendelt választmány elismeri, hogy az 1715- és 1723-ki országos irományokból kitetszik, miképen hajdan az országos közszükségek fedezésére különös jövedelmek voltak rendelve. Ide tartozott nevezetesen a királyi harminczadon felül szedetni szokott fél határvám, de sőt a megyék is fizettek házi szükségeik fedezése mellett bizonyos adalékot az országos pénztárba. 1715-ben országgyűlési választmány volt kiküldve, s ez az országos pénztár kiállítására következő kútfőket javasolt: 1. a kir. harminczadon felül fizetendő fél harminczadot; 2. 15 krt minden mázsa sótól; 3. ő felségétől némely fiscalisi javaknak e czélra kikérését; 4. hogy a szabad hajdúkra e czím alatt taksa vétessék; 5. a Jász-Kun kerületek a német rendtől kiváltassanak, s a közpénztár értékéhez csatoltassanak; hasonlókép 6. Lublyó, Podolin s a XIII szepesi városok a lengyelektől visszaváltandók; 7. hogy a törvényhatóságokban nyilvános jegyzőkönyvek tartassanak, melyekbe mindenkinek birtoka bejegyeztessék, s valahányszor akár örökösödés, akár adásvevés útján a birtokos változik, úgy mindennemü szerződésektől, sőt adóslevelektől is bizonyos taksák fizettessenek; 8. az asszonyi fényüzés s férfiruha kelmék, melyek külföldről hozatnak, különös adó alá vettessenek. Ezekre nézve úgy vélekedünk, hogy az 1-ső s az ezzel rokon 8-ik pont nem a mennyiség s mód, hanem a bennök rejlő elv tekintetében ma is főbb tekintetet érdemelnek. E körül forog az »Alföldi levelek« nagyérdemü szerzőjének igen korszerü javaslata is; s mi is azt valljuk, hogy a határvámok elvében kell igen óvatos mérséklett alkalmazással és az ország iparának emelését s a politikai gazdaságtan nemzeti rendszerének józan elveit soha szem elől nem vesztve, országos jövedelem után széttekintenünk. Az idézett javaslat második pontja valósággal életbe is ment; mert először is József császár által 1787- s 1788-ban egyenesen, és kirekesztőleg útépítésre s a hajózás előmozdítására minden mázsa só árából 11 kr. rendeltetett, s ez utóbb az 1792: 14. t.-cz. által továbbra is e czélra fordíttatni határoztatott. A 3-ik pont, a mint akkor, úgy jelenleg is ő felsége kegyelmétől függ. A 4., 5. és 6-ik pont az idő változott körülményeinél fogva természetesen elenyészik; de a 7-ik pont elve különös figyelmet s méltánylást érdemel, annyival inkább, mivel a rendes telekkönyvek behozatalára az országos hitel kellékei különben is sürgetőleg intenek. 1741-ben ismét alkalom nyílt az országos pénztárról tanácskozni, s ekkor a sóár toldalékon s a honosítások és egyházi javadalmak taksáján kívül a KK. és RR. némely kiviteli árúczikkektől az országos pénztárba folyandó határvámot indítványoztak, nevezetesen minden pár lótól vagy ökörtől egy frtot, sertés párjától 3 krt, juhétól 1 krt, egy mázsa dohánytól 6 krt. E javaslatban is oly elv rejtezik, mely hasonlókép figyelmet érdemel. Az 1791: 67. t.-cz. által kirendelt választmány maga nem tőn javaslatot, hanem csak azt véleményezé, hogy a választmánynak úgy saját tagjai, mint más honpolgárok által benyujtott tervek a törvényhatóságokkal megfontolás s követutasítás végett közöltessenek; a mi hihetőleg meg is történt, de mi nem juthatván azoknak birtokába, tartalmukat sem ismerjük. Az 1802: 30. t.-cz. által ujólag megbízott országgyűlési választmány mindenek előtt 5 millió p. frt tőkepénzt a szabadalmazott néposztályoktól rendes kivetés szerint beszedetni, egy nemzeti kereskedési intézet alapjává tétetni, kamatokra kiadatni, s kamatjait országos rendelkezés szerint közlekedési eszközökre fordíttatni javaslotta; mit az 1827-ki országos választmány is elfogadott, azon különbséggel: hogy a tőke mennyisége iránt határozott javaslatot nem tőn; ellenben, kamatjai hovafordításának czéljául szoros határozottsággal az útépítést, folyóvizi hajózás elmozdítását, csatornaásást és töltésrakást tűzte ki. Mi már említők a nehézségeket, melyek az országos pénztárnak egyenes adózás általi kiállítását ellenzik, ha kit azok e nézet alaposságáról meg nem győznének, fontolja meg mindazon nehézségeket, mik az egyenes adózástól elválaszthatlanok, s a könnyűségeket, mik az indirecte adózás rendszerét ajánlani látszanak, a mint ezt az »Alföldi levelek« igen alaposan fejtegetik: s nem lehet nem hinnünk, hogy mindezeket együttvéve győző okoknak találandja. De még van egy, mit az 1802-ki s illetőleg 1827-ki országgy. választmány javaslata iránt nem lehet meg nem jegyeznünk. Nézetünk szerint az országos közszükségek fedezését, a mi előlegesen örök időkre meg nem határozható mennyiség, egyszerrei tőkével, tehát határozott mennyiséggel leróni akarni képtelenség; ha képtelenség nem volna, igazságtalannak kellene neveznünk, miután arra csakugyan nem lehet a társaság tagjait igazságosan kötelezni, hogy valamely adónak tőkéjét tartozzanak lefizetni; ez ellenkezik az adózás kötelességének fogalmával; mert adóztatni csak addig s csak annyit szabad, a meddig s a mennyire elviselhetőleg szükség van, a ki pedig adója tőkéjének letételére kényszeríttetnék, az örök időkre megadóztatnék; – de ha igazságtalan nem volna is, volna bizonyosan politikai hiba s rossz számolás; mert vegyük fel, mi súlyos teherként nyomna, hacsak 5–6 millió p. frtot kellene is egyszerre, egyenes adózásképen letennünk; s mégis mit tehetnénk, mit hajthatnánk végre általa, miután csak kamatjáról, tehát nem többről mint 2–3 százezerről lehetne évenként rendelkeznünk? Mikorra készülne el ez úton csak egy pest–fiumei vagy pest–debreczeni vasútvonal is? Nézetünk szerint az adózás philosophiájának a státusgazdaság kellékeivel egybevetése talán inkább oly intézkedést látszik javallani, miszerint a hon polgáraitól könnyü szerrel beszedett csekély kamat által magáról a tőkéről azonnali közhaszonra rendelkezhessünk, nem pedig, hogy a tőke lefizetésével terheljük a polgárokat, s aztán mégis csak kamatjait használhassuk; miből igen természetesen semmi más nem következnék, mint vagy az, hogy a csekély kamattal semmire sem mennénk, vagy pedig az, hogy a tőkét magát (hamarabb, mint egyelőre hinnők) elolvasztanók. Ezen tőkeadóztatási tervhez tehát véleményünkkel egyáltalában nem járulhatunk, s ha csakugyan jónak itéltetnék, hogy a szükséges pénzerő kiállításához valamivel egyenes adózásképen is járuljunk, azt tartanók: hogy valamint Francziaországban helyhatósági költségekre az országos adórovat után vettetik ki némi toldalék, úgy minálunk merőben megfordítva – a megyék, szabad területek s kir. városok háziadójok mellett tartozzanak bizonyos toldalékfilléreket az országos pénztár számára kivetni s beszedni, például minden fél forint háziadó után egy krajczárt. Ez volna igénytelen véleményünk szerint jelen körülményeink között, midőn a megyei háziadóbani részesülés az egyenes adózást mindenek előtt igényli, egyetlenegy elfogadható neme az országos pénztár számára kivethető egyenes adózásnak, a mit némileg az is támogat, hogy az 1802-diki országgyűlési választmánynak az 1715- és 1723-ki országos irományokra hivatkozó bizonyítása szerint, az országos közköltségekhezi járulás ezen neme hazánkban hajdan valósággal divatozott is. Ha már gróf Dessewffy Emil úr hiteles kútfőkből merített számítása szerint a megyék összes háziadója 3.100,000 p. frtot halad, a Részeket, szabad kerületeket, királyi és szepesi városokat és a tengermelléket, némi tekintetben pedig tán a határőrvidéket is együvé véve, az összes háziadótárt mintegy 4.500,000 frtra tehetjük; s ekkor a toldalékfillérek minden fél forint után egy krral 150,000 frtra, minden forint után egy garast számítva pedig 225,000 frtra mennének; a mi viszont az utóbbi esetben közel 4 millió, az előbbiben pedig több mint harmadfél millió 5 pcentuális kölcsönt fedezhetne; úgy, hogy csupán a sóárból e czélra törvényileg szánt 11 kr, s ezen toldalékfillérek által már mintegy 8–9 millió pengő frtnyi hitelről lehetne nemzetünknek vasutra vagy csatornára rendelkeznie. Mi egyébiránt ezen nézetet igénytelenül hozzuk fel, mint olyat, mely az egyenes adózási rendszerhez ragaszkodást téve föl, talán legkevésbbé akadékos, és bizonyosan nem inpracticus.
Azonban az e tárgyra vonatkozó törvényhozási historia fejtegetésébe bocsátkozván, meg kell ujólag jegyeznünk, miképen minden országgyűlések és országgyűlési választmányok között egyedül az 1827-ki volt az, mely szorosan és kirekesztőleg (csupán az egy sóártoldalékot véve ki) az egyenes kivetés útjáni subsidiumnak egyáltalában nem gyakorlatias eszméjére szorítkozott; még az 1802-ki választmány is, csupán gyüjtőmagul s egy nemzeti hiteltár felállításának ösztönétől vezéreltetve javaslá az 5 milliónyi kivetést; el nem mulasztván e mellett az országos pénztár alakítására más kútfőket is indítványozni. Nevezetesen 1. hogy minden esetekben, a hol kir. taksafizetésnek van helye, még egy negyedrésznyi toldalék az országos pénztár számára kiszabassék: kivévén mindazáltal a fizetéses közhivatalokrai kinevezést. Mi ezen országos javaslatot igen czélszerűnek s üdvösségesnek tekintjük, s a hivatalok iránti kivételt sem látjuk elegendőkép motiváltnak. Királyi taksafizetéssel járó hivataloknak, czímeknek, rendeknek, megtiszteltetéseknek, egyházi javadalmaknak s akárminemü grationaléknak elfogadására akaratja ellen bizonyosan senki sem kényszeríttetik, s ha most taksát fizet, és helyes, hogy fizet mindezekért, egyáltalában át nem láthatjuk, miért ne fizethetne még az ország javára is egy negyedrésznyi toldalékot. A kivel akaratja szerint történik, sérelem nem történik – szól a közmondás. Javaslá 2. az országos választmány, hogy minden ember, kire az országos pénztári subsidium kivettetik, legalább 5 frtot tartozzék végrendeletében e czélra hagyni, mit ha elmulasztana, a törvényhatóság vegyen meg örököseitől az örökség aránya szerint nem többet 100 frtnál, nem kevesebbet 5 frtnál. Ezt mi sok bajjal s kellemetlenséggel járó igen egyenlőtlen tehernek s inpracticus eszmének tartjuk. 3. Javaslott birtokváltozási jegyzőkönyv-taksát; – a mit nem lehet nem helyesleni, miként már az 1715-ki javaslatok során megjegyeztük. 4. Mérsékelt vámot az országos költségen építendő közkereskedési utakon. Ezt vasutakon, csatornákon, szabályozott folyókon, magától értetni véljük, csak azon különbséggel, hogy ki a vasutat vagy csatornát használja, természetesen fizetnie kell, akárki legyen. Itt osztályzati szabadalmaknak helye nem lehet.
