Vámszövetkezési érdekek.*
Vámszövetkezési érdekek.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 112-ik számából. K. F.
Mi e kérdésnél: »ha vajjon jó, hasznos, kívánatos-e, hogy hazánk az német vámszövetséghez csatlakozzék?« mindenekelőtt szükségesnek véljük constatirozni a szempontot, melyből nézetünk szerint a kérdés megoldásában indulni kell. Miként állnak most kereskedési viszonyaink? Gyáraink – egyet-kettőt kivéve – még alig vannak s manufacturális szükségeinket legtöbbnyire az austriai tartományok gyáripara fedezi, melyeket más idegen kézművesek versenyzése ellen, egyben tökéletes prohibitio, másban magas védvámok ótalmaznak. Ennek viszont következése az; hogy nyerstermékeinkkel legnagyobb részben az austriai tartományok piaczára szorulunk, minthogy rendkívüli eseteket s egyrészben a gyapjút, mint oly czikket; mely akárhonnan vétessék is, mindenesetre annak javára fordul, ki azt szövetté alakította, – mondom, rendkívüli eseteket – s egyrészben a gyapjút kivéve, azon nemzetek tőlünk nem vesznek termékeket, melyektől mi gyárműveket nem veszünk; mert az internationális kereskedés cserében áll. Tehát termékeinknek állandó piacza csupán Austria. Igen, de némely termékeinket ez sem veheti, például: nem borainkat, nem dohányunkat, mert ez ott, mint nálunk a só, kincstári magánjövedelem. Egyéb termékeinket pedig Austria nem képes elfogyasztani; minek elég világos bizonysága, hogyha két jó aratásunk van egymásután, gabonánknak sem ára, sem vevője; s ezért nem termesztünk annyit, mennyit csak földbirtoki viszonyaink közt is termeszthetnénk; mert a mezei gazda nem számolhat szaporított termesztményeihez egy bizonyos áron oly biztos, állandó jutalmazó piaczra, miszerint költséges befektetéseket merészelhetne. Ez a tényleges állapot; s ha nemzetgazdasági kérdéseket, a jövendő tartós eredmény mellőzésével, egyedül a pillanatnyi könnyebbedés szempontjából fejtegetni szabad lehetne; s így véve fel a dolgot, valaki azt kérdezné: mi jobb, e tényleges állapot-e, vagy a vámszövetséghezi csatlakozás? minden kétség, minden habozás nélkül az utolsó mellett nyilatkoznánk. De nézetünk szerint ez oly alternativa, mely minden szabad választást kizár, s azért a magyar törvényhozásnak szempontul nem szolgálhat. A törvényhozó bármennyire érezze is e tényt, mégis a jogot szem elől el nem veszítheti, sőt amannak megitélésében is csak ezt lehet mértékül használnia. És mi azt gondoljuk, hogy a mint méltánytalanság volna még csak álomban is óhajtanunk, hogy szomszédaink önálló független érdekei a mi érdekeinknek alárendeltessenek: úgy bizonnyal szomszédaink is eléggé méltányosak tőlünk ily érdekfeláldozást hasonlóképen nem kivánni; felséges urunknak minden alattvalóit egyenlő szeretettel ápoló atyai szivéhez pedig minden bizonynyal sokkal közelebb áll ezen hű nemzet, mely koronájának legtündöklőbb, legdrágább gyöngyét teszi, mintsem hogy a legerősebb hit vallásosságával ne reménylenők, hogy midőn külkereskedési viszonyaink országgyűlési szabályozásáról lesz szó, a magyar törvényhozás nemcsak engedelmezve, de sőt kötelezve lesz e szép ország törvényes önállásának s jogszerü javának szempontjából indulni.
Szabad legyen már most azon helyzetnek constatirozása után, melyből véleményünkben kiindulánk, legelőször kérdésül vetnünk föl: miben áll lételünk legfőbb föltétele és mi egy pillanatnyi habozás nélkül feleljük: nemzetiségünkben! E nélkül a nemzet, mely e földet lakandja, lehet igen gazdag, vagyonos és hatalmas; de nem lesz magyar nemzet. Mi pedig magyar nemzet vagyunk, és az is akarunk maradni. Ez érdek előtt háttérbe kell vonulni minden érdeknek. Legyen áldott Nagy Pál, és legyen örökre áldott emlékezete, hogy első volt, ki országgyülésen e szót kimondá, e szóval létfentartásunk kulcsát adá kezünkbe! Kérdés tehát: minő intés fekszik országos érdekeink e szentek szentében a német vámszövetséghezi csatlakozás irányában? A ki csak önkényt szemet nem huny a világosság előtt, kénytelen látni és megvallani, hogy a német vámszövetség szorosan és kirekesztőleg német nationális alapon épül. Ezt kiáltja egyhangulag minden szó, mely még e tárgyban akár kitürésre buzdítólag, akár az egykori történteket méltánylólag emelkedett. Legyen szabad olvasóink figyelmébe ajánlani a frankfurti Journal azon czikkét, melyet lapjaink 108-ik számában »Németföld« rovat alatt, némi jegyzetek kiséretében közlöttünk. Ott is kimondatott világosan, hogy a vámszövetség csupán s egészen német érdeket foglal magában, s német nemzetiségre van építve és Austriának ahhozi csatlakozása is ép azért reményltetik, mivel a Habsburg-ház 1273 óta politikája vezérgondolatát mindenkor és szakadatlanul a német nemzeti érdekekből meríté. Olvastuk a nyilvános szózatokat, melyek Hamburgnak a vámszövetségtőli idegenkedését tárgyazák és minden sorban azon szemrehányással találkozánk, hogy Hamburgot particularismus és idegen érdekbefolyás bélyegezi, s hogyha német nemzeti érzelmekkel birna, a szövetséghez már régen csatlakozék. Olvassuk, miként a német írók még Machiavell rokontanjai közül kikeresik az üdvösségnek elszórt gyöngyeit s eleven szinekkel festik a német nemzet előtt, hogy a despotismus nagy oktatója is elismeré, miként nemzetegység a mag, melyből egyedül képes a nemzetszabadság felvirágzani. Halljuk az angol Bowringot, vagy a német Listet: ezt, a vámszövetség exaltált barátját, ki abban nemzetgazdasági tanjainak alapeszméit szemléli megtestesülve; amazt, ki a practicus angol irígy szemével nézi a már bölcsőjében is óriás vetélkedőt, s a nemzetiségi szempontra nézve mindketten egyetértenek. Bowring világosan kimondja, hogy »a német vámszövetség eredményei újabban tanusítják, mennyire igaz a régi tan, miszerint kereskedési és politikai érdekek közt a legszorosabb, lényeges egybefüggés van. Hogy a vámszövetség eszméje nem egyéb, mint megtestesült nemzetegység, s legelső lépés a német népet germanizálni és valósággal németté tenni; hogy a kereskedési érdekek közösítése által a politikai nemzetiségnek utat tört és szerte szakasztó particularismus helyébe német népiesség (Volksthum) elemét tevé«. – Igy Bowring s az érdekellenséges angolnak ez elismerést hangos tapssal fogadá egész Németföld. List pedig magát így fejezi ki: »Németföld kormányai népei napról-napra erősebben belátandják, hogy nemzetegység az erős szikla, melyre jólétük, becsületük, hatalmuk, jelen lételük s jövendő nagyságuk épületét egyedül alapíthatják.« Ez a közvélemény Németországban, ezt ignorálnunk kábaság volna, s kábaság szemet hunyni a kiáltó eredmény előtt, miszerint tagadhatlan, hogy mióta a német vámszövetség áll, a német nemzet erőben, egységben, közszellemben rövid 8 év alatt századot haladt. És pedig jegyezzük jól meg, Uraim! mert ez a kérdés politikai oldalán a legfontosabb körülmény: a német vámszövetségnek ím ez eredménye nem valami puszta történet, hanem az alapításkor határozottan czélba vett irány; mert (s itt figyelmet kérünk) a vámegyesületi alapszerződés 39-ik pontja egyenesen csak német státusok csatlakozását engedi meg. Ezzel mi korántsem akarjuk mondani, hogy Magyarországnak a német vámszövetséghezi csatlakozása már in thesi lehetetlenség; mert a külföld sokkal inkább megszoká e szó alatt »Austriai birodalom« Magyarországot is érteni, mintsem hogy azt bementi jegyül hazánkra nézve is örömest el ne fogadná, midőn általa nemzetisége terjesztésének reményén kívül iparmüveinek 15 millió főnyi vásárt nyer. De nekünk nem szabad legszentebb érdekünkről megfelejtkeznünk, s kell, hogy mélyen sziveinkbe véssük a németek saját tanját példáját, kik azt tanítják s azt tanusítják. hogy egyedül nemzetiség a szirt, min a nemzetboldogság épülete emelkedhetik. Ah! ha arról volna, vagy arról lesz szó, hogy a német nemzettel hazánk kereskedési szerződésre lépjen, melynek mérlegében, mint egymástól független nemzetekhez illik, a kölcsönös érdedek szoros viszonosság elvei szerint bölcs-óvatosan fölméressenek: egy ily szerződést még a legféltékenyebb magyarnak is lehetetlen volna nyilt karokkal nem fogadnia; de a német vámszövetség egészítő tagjává lenni egészen más, s mi azok után, miket előterjeszteni alkalmunk van, erősen meg vagyunk győződve, hogy a mely tartomány a német vámszövetség tagjává lesz, következőleg előbb vagy utóbb németté lesz. Mondhatná tán valaki, hogy a lombard-velenczei királyság sem német tartomány, hogy ők is becsben tartják nemzetiségöket, s Milanó mégis választmányt küld Bécsbe, a szövetséghezi csatlakozásra készségét jelenteni. Igaz, hallottunk erről valamit, és eszünkbe jutott Lombardiának virágzó selyemtenyésztése, valamint azon körülmény is, hogy a német vámszövetség minden nyerstermékek közt a selyemre legmagasb vámot vetett. Egyébiránt úgy ezt, valamint azt is mellőzve, hogy nem tudjuk, Milanó kereskedőit mennyire lehet, mennyire nem az olasz nemzetiség képviselőinek tekinteni, annyit mindenesetre bizonyosnak vélünk, hogy Itália politikai állapotja nekünk zsinórmértékül nem szolgálhat politikájának követésére. Különben is olasz nyelv s nemzetiség jövendője biztosítva van. Olasz nyelv Európaszerte a dal nyelve lőn; s ez élni fog, míg Itália fölött az aether fényes azurja lebeg; ő ebben lel reményt s erőt a hithez, hogy nemzeti nyelv, mint a síron zöldelő cziprus, föltámadásnak záloga; – legrosszabb esetben pedig anyagi jólét ölében vigasztalást találhatand a gondolatban, hogy az olasz nyelv dalrithmusa még túl az Addán s túl a Pón is cseng. De neked, oh magyar! lángbetűkkel írta szivedbe koszorús dalnokunk velőket rázó »Szózata«, hogy hazádnak rendületlenül híve légy, mert »a nagy világon e kivül nincsen számodra hely«. És miként áll a nemzetiség itt, hol »megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán?« Nem kell a szilárd akarat öntudatának erkölcsi pánczéljában fegyverzetten állnunk sarktul fogakig, éjjel mint nappal? Mennyi ellenséges elemmel, mennyi akadálylyal szükséges küzdenünk!! De igy, a mint vagyunk, az erdélyi szászok naponkint oláhosodó külön testületét kivéve, a hazánkbani német elemet nincs okunk ellenséges elemnek tekinteni; azonban lehetetlen megfelejtkeznünk, hogy Magyarország műiparos polgársága legnagyobb részben csakugyan német, s hogyha honunk a német vámszövetség tagjává lenne, s a közel 40 millió német velünk financiális és kereskedési érdekekben egy családdá olvadva, roppant morális súlyának természetes gravitatióját a hazánkbani német elemnek támaszul nyujtná: nincs Isten, ki a magyart az enyészettől megmenthetné. Ez a mi meggyőződésünk.
