Vámszövetségi kacsintgatások.*
Vámszövetségi kacsintgatások.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 178-ik számából. K. F.
A német időszaki sajtó, mely önkényt vagy kénytelenül sokáig minden volt, csak német nem, egy idő óta buzgó figyelmet fordít a német nemzeti érdekekre; ezek közt pedig tán semmivel sem foglalkozik annyit s oly előszeretettel, mint a német vámszövetség viszonyaival, igényeivel, jövendőjével. És mi ez által ujabban megerősödünk azon hitünkben: t. i. hogy a német vámszövetség, túl az anyagi érdekek körén, nemzeti s politikai tekintetben is kimondhatlan fontossággal bir; hogy az a német egység hatalmas tényezője, s hogy óriási eredményeinek legfőbbikei a nyilatkozó nemzeti önérzet és a fejlődő nemzeterő. Ah, bár megértenők, hazámfiai! e tüneménynek tanulságait. Nekünk inkább, mint akárkinek e földön, éreznünk kellene, hogy összpontosuló nemzeti érzelem nélkül végső analysisben bármely státus forma sem egyéb, mint »csengő ércz és pengő czimbalom«. Ime idősbjeink még látták a kort, melyben az eldarabolt német nemzetet a közös nyomor, közös lealázás köté csak össze; a pillanatnyi egység pedig, melynek érzetét idegen járom szégyen ösztöne költötte föl, enyészni látszott a külnyomás enyészetével; s a lázas enthusiasmus napjaira a pihenő particularismus csendes éjjele következék. De voltak mégis, a kik érezték (bár éreznők mi is nagyok és kicsinyek), hogy az érdekek elkülönözése mindenki javát veszélyezteti; s ezen érzelem volt az, mely eszközlé, hogy a német vámszövetség, született legyen bár financialis nézetekből, vagy belföldi szabad kereskedés, avagy honi műipar-védelem tekintetéből, mindenesetre már úgy fejlett ki, miszerint tökéletesen igaz, mit felőle legközelebb egy német író mond, hogy t. i. az »egy nagy nemzeti hódítás béke utján lényegesebb, mint egész tartományoknak fegyveres erőveli meghódítása«. Igenis, a német vámszövetség Németországot a germanismusnak meghódította, s ezen meghódításnak gravitationalis erejében fekszik, hogy minden tartományt meg fog a germanismus számára hódítani, a mely vámszövetségének részesévé lesz. Ezt mi már mondók, s talán még százszor fogjuk mondani, és kell, hogy mondjuk, mert a német vámszövetség helyzetének természeti törvényében fekszik, hogy magát kigömbölyítni törekedjék; eme kigömbölyítés ösztöne pedig nemcsak Hamburg és Dánia, nemcsak a német tenger, nemcsak a Rajna, Ems, Weser, Elb és Trave folyamok torkolataihoz fől, hanem az adriai tengerpartokhoz, Triest-, Fiume, Velenczéhez s a németnek nevezni szeretett Duna birodalmához is lekacsintgatni mintegy kényszeríti a németeket; minélfogva balgaság volna hinnünk, hogy a honunkbani közvélemény, melynek e tárgy iránti keletkezéséhez talán szerény lapjaink is járultak valamivel, a kérdést ránk nézve már határozottan megoldotta. Korántsem; fel fog az még tünni ismét és ismét, és pedig különböző alakokban; itt vasút, amott kikötői szabadság, majd ismét particularis vámkérdés, vagy kereskedési, hajózási szerződés alakjában, melyeknél a felületes figyelem előtt a kérdésnek ezen oldala tán fel sem tünik; s ez így fog menni új meg új alakokban mindaddig, míg a magyar törvényhozás határozott jeleit adandja, hogy Magyarország sem eléggé gyönge, sem eléggé rövidlátó, miszerint magát idegen érdekek vontató kötelére függeszteni megengedhetné: és jeleit adandja, mikép a magyar nemzet szintúgy érezi, mint akárki más, hogy mezei gazdaság, műipar, kereskedés tekintetében nemzeti szempontja neki is van, mely jogegyenlő baráti frigyre mindenkor kész, de öngyilkolásra soha sem; és soha sem lesz eléggé gyáva, saját érdekeit számba sem véve, magát oly szenvedőleges súlynyomatéknak tekinteni, mely csak arra való, hogy vele mások ketten egymásközti érdekeik mérlegét kiegyenlítsék. Isten adja, hogy a közelgő törvényhozás eme manifestatiót hivatásának érezze; Isten adja, hogy tegyen, tehessen némi lépést gyakorlatban is, mely honunk nemzeti érdekeit viszonylag szintoly, gravitationalis hatalommal ruházza föl, minővel a német vámszövetség a germanismus nemzeti érdekét felruházá; így majd a halált huhogó új Pythia (Berg Farkas) hamis jóslónak bizonyuland, az aggódó honfikebel pedig törvényhozásunk ime typusában vigasztalást találand sok keserítő jelenetekért, melyek a közel jövendő reményvirágát hervasztgatják.
Mi adott ez elmélkedésre alkalmat? kérditek talán. Alkalmat adott az Allg. Zeit. 23. számán (aug. 9–31.) keresztülvitt vámszövetségi értekezés, melyről minél igazabb, hogy a német időszaki sajtó fényczikkei közé tartozik, annál helyesebben jegyzé meg a Jelenkor, hogy nekünk sokkal ártékonyabb, mintsem a magyar sajtó ellenhatását meg ne kivánná.
Midőn mi legelőbb kimondók, hogy nekünk magyarokul a német vámszövetség tagjává lennünk nemzeti veszély s közgazdasági romlás nélkül lehetetlen, az önbizalmatlanság bizonyos neme erősebben szállott meg, mint valaha. A mező új volt s oly töretlen. A magyar közélet Werbőczyes szelleme oly kevés módot nyujtott eddig a státusgazdaságtan elméleteit nationalizálni, s az önállapot ismeretétől rettegő nemzeti titokkedvelés adatokra nézve oly szegénységben tart, miszerint a gyakorlati tájékozó pontokat e járatlan mezőn nemcsak készen nem találjuk, sőt inkább mi magunknak kell azokat elmélkedés közben teremtenünk. Megannyi ok, hogy bizalmatlanokká legyünk saját véleményünk iránt. Ehhez még két erős körülmény járult. Egyik a megszokott gondolkodás kerékvágási roppant ereje. Másik a szláv ajku népmozgalmak természetes iránya. Amazt, a mi illeti: századokon keresztül megszoktuk a panaszt, hogy a vámsorompókban fekszik nyomoruságunk főoka; s mivel e sorompók szorító hatalmát nagyon sinlettük, mintegy önkényleg ösztönszerüleg támadt keblünkben az óhajtás »le a vámsorompókkal!« és sovárogtunk szabad kereskedés után, s a szabad szónak varázs ereje nem hagyott időt meggondolnunk, miként minden cosmopoliticus szabadság, mely nem a nemzetek individualitásának lehető legtökélyesb önálló kifejlődése által éretik el, nem mondom, hogy szolgaság, de bizonyosan halála minden nemzetiségnek, s így minden nemzetnek is, s nem egyéb, mint oly nagyszerü diluitio, melyben a nemzeti szabadság, mint »sohajtás az orkánban«, tényleg elmerül. Nyomoruságunk sokkal érzékenyebben hatott reánk, mintsem a legelső, legközelebb fekvő gondolathoz ne nyultunk volna, s ekként lőn mindennapi imádságunkká: »add meg nekünk, uram! a mi szabad kereskedésünket és szabadíts meg a vámsorompóktul«. Úgy valánk vele, mint ama jámbor nép van, melyre egy bizonyos épületből mindig csak megrohanás, golyózápor és sanyargatás özönlik; s azért semmit sem kiván inkább, mint annak lerontását; s egyáltalában nem jut eszébe, hogy nem magában az épületben fekszik a gonosz, hanem abban, hogy mire s miképpen használtatik; s nem jut eszébe, miként csak a használat módjától függ, hogy a rontó épület védelemtanyává változzék, s hogy azon épületet lerontás helyett jobb volna úgy használni, miszerint egyik szárnyának fedele alatt honi gyármunkások dolgozzanak, másik szárnya pedig a népnevelést fedezze szél s eső ellen, vagy a közlekedést mozdítsa elő. Ez mind nem jutván eszünkbe, igen természetes volt, hogy midőn a német vámszövetséghezi csatlakozás kecsegtető hivogatása legelőször hangzott felénk, rokonszenvet kelle rögtön ébresztnie minden kebelben, melynél a nyugati vámsorompók lehullásának s az úgynevezett szabad kereskedésnek (vagy talán inkább elszegényedési szabadságnak) nemzeti óhajtásában osztozni rég szokássá vált. Ezen szokásos gondolkodáshoz pedig még a tudomány tekintélye is csatlakozott. Adam Smith tana az analysis nagy mesterétől Bentham Jeromos-tól s a csaknem oraculosus Say-tól támogatva, az elmélet mezején még mindig isteníttetik; az angoloknál egy hatalmas párt, mindazok t. i., kiknek külföldi piaczra van szükségök, érte buzognak, s csak kis ideje még, hogy egy-két szózat emelkedék, mely az elméletben diadalmas doctrinák csalhatatlanságán kételkedni mert. A conjuncturák ezen egész szövedékének ellenállására kellett tehát készen lennie, kit keblének istene arra késztetett, hogy a csatlakozási hivogatásra nemmel feleljen.
Más részről első tekintettel a szláv mozgalmak természetes iránya is kedvezni látszott azon eszmének, hogy a német vámszövetséghez csatlakozzunk. Lehetetlen ugyanis igaznak nem vallani, mit báró Wesselényi Miklós egy (fájdalom! nem közölhetett) levelében mond, hogy t. i. »szellemi hatalom ellen csak hasonló szellemi fegyverrel lehetvén küzdeni, azon nemzetiségeknek s nemzeteknek kell erejöket szorosan egyesítniök, melyek a szláv törekvésekkel nem rokonok, sőt ezek által fenyegetvék. Mivel pedig a szláv nagy törzsökkel szemben a német nemzeti törzsök áll sok ágaival, ehhez kell magát csatolni minden más nemzetiségnek, melyre a szláv törekvések sikerülése veszélyt hozandó.« Ez annyira igaz, s elvben oly közel fekszik az aggódó magyar kebel érzelmeihez, miszerint nem lehetett nem hinnünk, hogy az sokak szivében legalább sejtelemkép él; mi miatt attól kelle tartanunk, hogy midőn mi az épen most említett s általunk is betüről-betüre helyeselt vezérelvből a német vámszövetséghezi csatlakozást korántsem véljük következni, sőt azt nemzetiségünkre nézve veszélyesnek is hirdetjük, ép azoknak érzelmét sértettük talán, kikkel czélunk egy, kiknek aggodalmaiban osztozánk.
Ily nehézségekkel szemeink előtt mondottuk ki önbizalmatlanul, de tiszta komoly meggyőződéssel: ne csatlakozzunk a német vámszövetséghez; és íme az Allg. Zeitungban mély tárgyismerettel értekezik e tárgyról egy avatott toll, épen azt tűzvén ki egyik czélul magának, hogy a szövetséges tartományoknak Austriával s a két magyar hazával egyesülését előkészítse; és – mi tanulságot vonhatánk le értekezéseiből? azt, hogy eloszlott minden kétség, minden bizalmatlanság kijelentett véleményünk helyes volta felől; mert nem hihetünk magyart, tartozzék bármely politikai árnyéklathoz, ki, ha ezen (német szempontból véve) igen gyönyörü s igen tanulságos értekezések minket illető részét figyelemmel olvasá, szive mélyéből ne kiáltana föl: Isten őrizze a német vámszövetségtől magyar hazánkat úgy szellemi, mint anyagi tekintetben! Ez a tudós német értekező capacitatiójának magyar szempontból végeredménye; mert mi s magyar pályatársaink ugyan írhattunk volna bátran tiz anynyit a csatlakozás ellen, mint mennyit ő csatlakozásunk mellett írt, s mégsem sikerült volna talán polgártársainkat oly erősen meggyőznünk a csatlakozás veszedelmes és káros voltáról, mint ő (igaz, akaratja ellen) meggyőz őszinte naiv vallomásocskáival.
