Virraszszunk!*
Virraszszunk!*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 153-ik számból. K. F.
Horvátország fővárosában az alkotmányos jogaik legszebbikét békében gyakorlani jó hiszemben fegyvertelenül összegyült horvátokat az illyr párt fegyverrel támadja meg, ki és elveri, s maga választ amazok kizárásával, míg katonaság áll őrt, hogy a bennmaradottak s kizárottak között újabb ütközés ne történjék. »Tisztválasztási kicsapongás – fogják mondani – itt fehér s fekete toll, amott veres s nem veres sipka; párt, mely áldomásnál »zsivió«-t kiált s párt, mely azt mondja, hogy »bog zsivi«; tisztválasztási kicsapongás – fogják mondani – s egyéb semmi.« De mi azt hiszszük, itt a dolognak egészen más szine van s a külszin alatt még inkább más valóság rejtezik. Emlékezzünk egy kissé, ha úgy tetszik. Hat vagy hét év előtt néhány ember az illyr literatura mivelésére szövetkezik és mondák, hogy az illyr régiségben buvárkodandnak s az illyr nyelvet, melyet úgy, a mint azt ők írják s beszélik, ő nekik ez bizonnyal nem anyanyelvök, az élő művelt nyelvek közé felküzdendik. És e literaturai (!) szövetkezés csakhamar ifjat és vénet, hölgyet és férfiut, papot és katonát, nemest és parasztot, tanítót, tanulót, irástudót és irástudatlant számol párthivei közt és ismertető jelt, öltönyt, szalagot, csillagot visel, szomszéd megyék és távol vidékek, országok s tartományok lakosit egyesülésre (természetesen mindig csak literaturaira!) szólongatja fel; csupa literaturai buzgalomból a magyar név ellen dühös indulatot forral, egy régi harczdalnak a török ellen szóló eredeti szövedékét a magyarok ellen irányozza, ezt énekli minden ünnepélyes alkalommal, annak zenéjét örömrivalgással kiséri mindig; imitt-amott a bárgyubb dühöngők csupa literaturai buzgalomból szalmavázt csinálnak, azt magyar köntösbe öltöztetik, nyilvános helyen szenvedélyittasan körültánczolják s botokkal földre verik; ismét csupa literaturai buzgalomból a horvátokat, kik a magyarhoz s magyar alkotványhoz együtt leélt századok során szövődött testvéri vonzalmukat meg nem tagadék, nyiltan és titkon bántja, üldözi; végre mindig csupa literaturai buzgalomból akként restaurál, miként azt Zágrábban éppen most tevé! s ezt mind oly fennhangon, annyi energiával, oly jobb ügyre érdemes, összpontosult buzgalommal, minővel a kis szám erőtlenséget szokott fedezni.
Isten látja lelkünket, sem nagyítani, sem torzítani sem ingerelni nem akarunk. Czélunk kibékülés, óhajtásunk engesztelődés, miként azt jelen értekezésünk folytában is bizonyítandjuk. De a tényeket ismernünk kell, és constatirozni a helyzeteket, fölkeresni s valódi értékükre szállítani az okokat, melyek az ellenséges mozgalmak ürügyeül használhatnak, hogy kitessék, miként a tény, irány s eredmény úgy az ürügyelt októl, mint a kitüzött zászló vezérjelszavától egyaránt eltér: hogy lássuk és ismerjük, kikkel van dolgunk; hogy ébredjünk a munkaszükségnek meleg érzetére és átvirraszszuk a bajnak éjszakát; és szétnézzünk az eszközök között, ne bámuljuk keleties indolentiával, miként ássák szemünk láttára lábaink alatt a süppedő földet s tegyük testvéries engeszteltséggel, de férfias szilárdsággal is, harag és bosszuság nélkül, mit egy önbecset érző, jogait ismerő szabad nemzetnek tennie illik, tennie kell.*
Épen midőn e sorokat leírtuk, veszünk távolban szenvedő tisztelt barátunktól Wesselényi Miklóstól egy levelet. Férfiaknak, mint ő, éveken át tartó nehéz szenvedés közepette is, gondjaik örök tárgya a kedves hon. A magyar közönség, melynek annyira fáj, hogy őt a munkás életben nélkülöznie kell, bizonyosan nemcsak kedvesen, de szivére is veendi a bölcs hazafi szót, mely komoly intéssel szól felénk a sorokban, miket egészen közérdekü s azért – ha lehet – egészen is közlendő leveléből, tárgyrokonság végett ide kiírni bátorkodunk. »A körültünk – így ír Wesselényi – a körültünk s keblünkben levő népek nemzeti törekvéseit ismertetni, és újra meg újra ismertetni, a szükségek legelsőbbei közé tartozik. Csak e által lehet távoztatni mind azt mi azokban veszélyes, csak így lehet azok ellen gyógy- és óvószer feltalálását s használását eszközölni. É azért a teendők közt is ez – hitem szerint – elől áll; mert tisztán látom, miszerint nemzetünkre nézve a lenni vagy nem lenni kérdése oly élre állva létezik most, mint soha inkább. A Bécsbe ment tót küldöttség, a fiumei botrány s annyi más kórjelenetek, ha magokban nem nagy fontosságuak is, de rémítő betegségre s annak rémítő fokig hágottságára mutatnak. Sokat késtünk, adja isten, hogy el ne késtünk az óvó- s gyógyszerekkel. Nagyon szeretnék e tárgy iránt valamit írni, mert sokat gondolkoztam felőle, s itt a távolban különböző nemzetbeliekkel és szinezetüekkel jövén össze, olyanoknak jöttem tudására, miket ti talán épen nem, vagy legalább nem oly kiterjedésben tudtok. De fejem és szemem bajosan fogja a dolgozást engedni. Wesselényi.« Bár szünnének! – fohászunkban két testvérhon fohásza vegyül – bár szünnének már e testi bajok, hogy az erős lélek e hon javára megszokott munkakörébe visszaléphessen! K. L.
Míg amott délkeleten a dolog akként áll, a mint leirtuk, addig innen körünkből s közelünkből küldöttség megy Bécsbe a tót ajk érdekében, – küldöttség, de titkon, alattomban, mert nem tudni, ki küldöttsége? annyi azonban igaz és kétségtelen, hogy az ágostai evangelikus papság köréből s hogy tagjai s vezérei superintendensek, kik a tót nyelvnek Magyarhonban pártfogást, önállást kérnek és egyebek közt gróf Zay ellen is panaszkodnak, – Zay ellen, kinek főfelügyelővé választását a magyar nemzet osztatlan tapssal fogadá, kinek székfoglalási beszédében kijelentett vezérelvére örvendő helyeslést harsogott a honnak közvéleménye s kinek a nyiltan kitüzött irányhoz férfiasan hű lépését a nemzet méltányló figyelemmel kisérte vala. Lapjainkban közlők a magyarországi evangelikusok mult évi egyetemes conventjének rajzát s határozatait. Lelkünknek lelkét öröm rezgé át, hogy tagja leheténk e testületnek, mely nemes önérzettel lépett napfényre s bátran hítta fel a hont, hogy lásson és itéljen iránya, szándéka, czélja és tettei fölött. És gróf Zaynak a magyar nemzetiség érdekében tett erélyes föllépéséért köszönet s bizodalom szavaztaték; azóta kevesebb történt, mint óhajtanók, mondhatnók, talán semmi sem történt; és küldöttség megyen panaszra ő ellene! Csak tényt akaránk elbeszélni, nem taglalni. A convent már-már kapunk előtt áll. A convent, hahogy a mult évben közösen fogadott engesztelődés kötele botorul megszakíttatott, tudni fogja kötelességét és bizonyosan nem engedendi, hogy egyházi tekintély egy magyar törvény ótalma alatt álló vallás rokonszenvét magyar nemzetiségellenes mozgalmak eszközeivé ferdíthesse.
És hogy egy harmadik tény se maradjon érintetlenül, emez illyr literaturai (!) és szláv nemzetiségi (!) mozgalmak mellett a két Allgemeine Ztg, nem tudva mit cselekszik, ellenséges készséggel tárja fel hasábjait nemzetünk, önállásunk s nemzetiségünk ellen a legbotrányosabb kikeléseknek; s az egyik Algemeine, amaz augsburgi kis hetvenkedő miniatur napoleonocska, nem régiben egy bölcs utazó levéltáskájában már azt is föltalálta, hogy Magyarország Mohácsnál rég elveszett; ez a föld, melyet a magyar oly hő szerelemmel mond sajátjának, a töröktől nyert német hódítás és a magyar határőrvidék honunknak nem része, nem sajátja, hanem fél részben a török, fél részben a magyar ellen kinyujtott fegyveres kar!
Helyzetünk eme constatirozása után, mihez még Erdélyből és egyebünnen sok jellemző vonást csatolhatnánk, szabad legyen horvát – vagy miként magokat nevezni szeretik, illyr – atyánkfiaira visszatérnünk és kérdenünk: történt e s történik e valami a magyar törvényhozás s magyar nemzeti élet körében, a mi ezen illyr mozgalmakat s a magyarok elleni bosszus ingerültséget magyarázhatná? Kettő van, mire nézve Magyarországgal a hozzá kapcsolt részek nem egyeznek, t. i, az evangelikus vallásuaknak horvátországbani honosítása s a magyar nyelvnek diplomatiai polczra emelése, vagyis kormányzási nyelvvé tétele. A mi az elsőt illeti: azt hiszszük a legillyrebb illyr sem merné állítani, hogy a horvátok municipalis rendszabály által a magyarországi evangelikusokat kitilthatták volna Horvátországból, hahogy ezen statutumot a magyar törvény hozás meg nem erősítette volna. E kérdésnél tehát bizonyosan nem másról vala szó az országgyülésen, mint arról, hogy magyar országos törvény oldja fel, mit magyar országos törvény szorított s ők mégis elnyomásról szólnak és fenyegetőzve szólnak és véröket emlegetik. Már ha a zöld Erin gyermeke panaszkodik, hogy vallása miatt nem egyenlő mértékben osztozik az angolokkal a közállomány polgári jogaiban: ezt nemcsak meg tudjuk fogni, sőt ellenei minden elnyomásnak, barátai minden elnyomottnak, meleg részvéttel osztozunk fájdalmaiban. De midőn a horvátok – akarók mondani illyrek – a magyar alkotmány minden jóvoltiban velünk nem csak teljes egyenlő mértékben osztoznak, hanem még e mellett Magyarország minden evangelikus lakosát a magok 135 portáinak határából kizárják s annyiszor nógatva, nemcsak hogy baráti kezet önkényt nem nyujtanak, hanem midőn azt mondjuk: törültessék el e barbar zsarnoklat, szünjék meg a magyar a maga saját koronája birtokainak egyik szögletében jogtalan lenni; legyünk egyenlők minden jogban veletek, miként ti vagytok mi velünk: ha ennek ellenében még ők beszélnek elnyomásról!! – – ezt megfogni csakugyan nehéz. Azonban e viszály sem az illyrek törzsönködéseinek ürügyül nem szolgálhat, sem azokat nem magyarázhatja; nem, municipalitásuk tekintetében, mert hiszen a csomónak saját jóakaratukkali megoldása horvát atyánkfiainak még mindig kezükben, hatalmukban van; – de vallásgyülölet szempontjából sem; mert egy az, hogy bizonyosak lehetnek, miként közükbe ugyan magyar protestans lakni soha, de soha sem megy; más az, hogy ők korántsem oly intoleránsok, mint gondolnók; mert hiszen a nem egyesült ó-hitüeket igen szeretik magok között; a magyarországi tótokat, bárha Luther vallását követik is, barátságra, literaturai szövetkezésre szólongatják s még minapában is egy történetesen arra utazott evangelikus hires tót literatort öröm s kitüntetéssel fogadtak. A vallás kérdése tehát a horvátországi mozgalmakat ki nem magyarázhatja. Nézzük a másikat, a nyelv ügyét:
Mit kiván az ország törvénye, mit kivánunk mi magyarok a horvátoktól nyelvünkre nézve? Azt, hogy a főkormányzási nyelv egy birodalomban csak egy lehetvén, ez a magyar birodalomban magyar legyen: tehát azt is, hogy a magyar vármegyékkel máskép mint magyarul levelezni ne lehessen s ki a Magyar- és Horvátországot együtt igazgató kormányszékeknél hivatalt viselni, vagy különben az egész országbani hivataloskodásra jogosíttatni akar, annak magyarul kell tudnia. Már mi csak azt gondoljuk, hogy ezek ellen isten és ember igazsága szerint józanul kifogást tenni nem lehet; többet pedig tőlük a magyar törvényhozás nem kiván s anyai nyelvöket nem csak a magányélet köréből ki nem tiltja (mit tiltania nem is lehetne), nem csak művelését nem akadályozza, hanem bizonyosan még azzal sem gondol, vajjon a zágrábi provinciális országgyűlésen latinul, vagy horvátul vitatkoznak-e? Vagy talán azt kivánnák, hogy Zágráb, Varasd, Kőrös vármegyék kedvéért Magyarország horvátul tanuljon meg, miként ekkorig latinul tanult? Szerény kivánság, ha istentől van! de még sem oly képtelen, mintha kivánnák, hogy az illyr nemzetiség kedvéért örökké latinul beszéljünk országgyűléseinken, perlekedjünk törvényszékeinken s levelezzünk vármegyéinken. No már midőn a dolgok ezen helyzetében némely horvátországi atyafiak magokat a nagy szláv nemzet nagy jövendőjével kecsegtetve, a magyarok ellen harczdalt énekelnek s mégis nemzetiségök elnyomásáról panaszkodnak – ők, kik a horvát szellemü horvátokat fegyveres kézzel üzik el a zágrábi tisztválasztásról; – ők, kik a horvát nyelvnek a magányéletből is kiirtására, sőt a horvát név eltörlésére is magok közt szövetkeznek; – ők, kik nemzetiségöket, hazafiságukat abba helyezik, hogy horvátok ne legyenek, horvátoknak ne neveztessenek, hanem illyrekké váljanak s a magyart mégis-mégis nemzetiségök elnyomásáról vádolni merik, ehhez csakugyan épp úgy erős homlok kell, mint a mikép azt megfogni nehéz. E dologban tehát (a mint látjuk) az illyr mozgalmak kulcsát föl nem találjuk. Ámde kérditek: miben találjuk? Vannak nyilvános titkok, miket mindenki lát, mindenki tud, de melyeket mégis kimondani nehéz, mert jogtudományilag bebizonyítani bajos. A dolog olyan formán van, mint vagyunk némely uzsorásokkal, kiket úton-útfélen ujjal mutatunk, de kik ellen a kir. fiscus uzsoráskodási pört még nem nyert. Elég az, hogy a Magyar- és Horvátország közt vitatott kérdések az illyr mozgalmakat nem magyarázhatják; – elég, hogy ezen mozgalmak nem literaturaiak!!
E taglalatnak még egy czélja van: Horvátországban még sokan vannak, kik nem illyrek; a hasonlíthatlanul nagyobb rész nem az. Ezeket kérjük s nemzeti erőnk érzete kezeskedik, hogy kérelmünk a testvérszeretet, nem az aggodalom kérelmének vétetendők, ezeket kérjük: vessenek számot magokkal, miért kell annak úgy lenni, hogy Horvátország küldöttei, országgyűléseinken a magyar nemzet haladásának mindig ellene szegüljenek s a magyar szent korona felségleti működéseinek mezején a horvátok magányéletére távolról sem tolt magyar nyelvnek útját állani törekedjenek? Engedjék Schiller szerint kérdenünk: »Honnan közöttünk a viszálykodás?« (Braut von Messina.) Nyujtsatok a magyarnak baráti kezet, a magyar nem fogja visszataszítani; s nemzetiségtek bántva nem leszen; de bántani magunkét sem engedendjük. Illyr uraknak pedig csak annyit kivánunk kijelenteni: miképpen nagyon csalatkoznak, ha úgy vélik, hogy mi magyarok a szitán át nem látunk. Mi nem akarjuk senki hűségét gyanusítani, de annyit bátran ki merünk mondani, hogy ezen illyr mozgalmaknak hátterében (örömest hiszszük) még most akaratlanul, de a dolog természeténél fogva oly rokonszenv lappang, oly gravitatio rejtezik, melynek kifejlését bizonyos politikai conjuncturák tekintetéből engedni lehetetlenség; s itt, ha ezen irányu illyr kevesébbségének a horvátokon saját honukban zsarnokoskodni csakugyan sikerülne: a gyógymódok legkedvetlenebbikétől sem lehetend visszaborzadni; mert a dolognak odamenetelét engedni csakugyan lehetetlen, hogy az idegen rokonszenvü illyrismus a magyarországbani tót machinatiók élesztő gyúpontjává legyen.
