Igazolás és feleletek.*
Igazolás és feleletek.*
Az 1843-ik évi »P. H.« 217-ik számából. K. F.
Azon kérdést hagyám föl e lapok mai számára taglalatul: valjon nem mondom jogszerüleg, de csak illedelmileg is tartoztam volna-e én, vagy tartozott volna akárki m. gr. Széchenyi István úr akadémiai beszédéről semmit sem szólni, vagy meggyőződése szerint nem szólni, mielőtt az nyomtatásban is megjelent? – Im itt következik feleletem:
Közhelyen, nyilvánosan mondott beszéd, azon pillanattól, melyben kimondatott, a közönség tulajdona: – meg fog-e ez vagy nem – nyomtatásban is jelenni? ez oly mellékes körülmény, minélfogva senkit sem lehet hibáztatni, ha saját hallomását, s emlékezetét meg nem tagadja, s véleményét arra építi, a mit, s a miként több mások is hallottak; nem lehet pedig hibáztatni annyival inkább, mivel a szónok, kinek beszédét egy vagy más tudósító netalán rosszul fogta föl, minden balvéleménynek egy rövidke nyilatkozattal véget vethet, csak jelentse ki, hogy a neki tulajdonított szavakat vagy értelmet magáéinak el nem ismeri. Áll mindez általában is, de áll különösen a jelen esetben; minthogy itt nem oly beszéd forog kérdésben, melyről nyomban, a mint elszavaltatott, jelentést tenni vagy nem tenni a hirlapírók szeszélyétől függhetett; hanem oly beszédről, melyet mind az alkalom, mind a szónok, mind a tartalom tekintetéből ingorálni lehetetlen volt. És valóban szólott is minden helybeli politikai lap, a hány csak van; szólott egyik magasztalólag, a másik szappanbuborékos örömmel kiáltva, hogy azon hatalmas beszéd a Pesti Hirlapot, s annak egész pártját egyenesen megölte, meggyilkolta, és mit én tudom, mivé nem tette; s a nemes grófnak mindezek ellen legkisebb ellenvetése sem volt; – kérdem hát: lehetséges volt-e csak épen a P. Hírlapnak nem szólani? vagy ha szólnia kellett, másképen szólni, mint a mikép tudósítója, dolgozótársai, szerkesztője, s mindazok, kikkel ez a dologról értekezett, láttak, hallottak és meggyőződve valának? Bizonyosan nem. Megjelent tehát decz. 1-ső napján a P. H. 200-ik számában a Hirlap egyik tudósítójának jelentése, melyre báró Wesselényi Miklós nyilatkozata alapítva van, mely jelentés eszméről eszmére oly értelmet tulajdonít a nemes gróf beszédének, minőt én magam decz. 18-ikán tulajdoníték; – és a nemes gróf, ki ha balul fogtuk volna föl nemzeti nyelvünk ügyébeni véleményét, minden kárnak, s bajoknak, miket a gróf véleménye okozott, s folyvást okoz, nyomban véget vethetett volna, ha t. i. két sorral kinyilatkoztatja, hogy a Pesti Hirlap tudósítója által beszédének tulajdonított értelmet magáénak el nem ismeri; a nemes gróf – mondom – mélyen hallgatott. De tovább megyek, s kérdem: valjon a nemes gróf beszédének hatása várakozott-e a nyomtatásra? s nem azon percztől kezdődött-e, melyben elmondá? volt-e emberi erő, mely azon érzelmek keletkezését, miket a gróf beszéde a magyarság ellen dühösen harczoló szlaviánok keblében gerjesztett, a beszéd kinyomtatásáig várakoztatni képes volt volna? és ha a grófnak nem volt hatalmában akadályozni, hogy az ajkairól nyilvánosan ellebbent szó természetes hatását nyomban megkezdje; én pedig azon hatást károsnak, sőt veszélyesnek nemcsak hittem, hanem folyvást látom s tapasztalom is, melyet a gróf beszédének bizonyos helyeken minden bizonynyal okoznia kellett, s mit azóta nem egy köszönőlevél, nem egy tót és német hirlapi felőrjöngés juttatott a nemes grófnak kétségtelenül nem örvendetes tudomására – kérdem: nem volt volna-e tőlem valóságos kábaság, sőt hazafiságtalanság, hatni hagynom a szót, melynek kártékonyságáról akként vagyok e pillanatban is meggyőződve, miként erősebben semmiről sem, – hatni hagynom a nélkül, hogy a káros hatásnak lapjaim tehetsége és dolgozótársaim ereje szerint ellene dolgozni késném, csak azért, mivel a százak meg százak által hallott beszéd még nyomtatásban meg nem jelent? Ezt tehetné egy gyáva gép, de ember, kinek meggyőződése van, ily hanyagság bűnét magára nem vállalhatja. – Igy gondolkozott, így érzett Wesselényi, s bánatos kebellel közbeveté véleményének ellensúlyát; ámde természet szerint föltételesen, a miből reám nézve csak egy alternativa támadhatott, t. i. vagy visszautasítani a nyilatkozatot, mely a gróf alaptalan kikeléseinek káros hatását paralyzálhatá; vagy pedig kimondani, hogy a föltétel áll, melyhez báró Wesselényi nyilatkozatát csatolá, t. i. hogy a P. Hirlap decz. 1-ső napjáróli számában közlött tudósítás való. – Én ez utóbbit tevém, lelkem ismerete szerint, s tevém annyival inkább, mert a nemes gróf azon tudósítás valósága ellen 18 napon át (mely időközbe tartozik a Jelenkornak írott levele is) egy szót sem emelt, ámbár abban egy betűvel sincs kevesebb, mint a b. Wesselényi nyilatkozatához ragasztott soraimban, melyek miatt most a nemes gróf azzal vádol, hogy 34 esztendős érdemekkel fénylő homlokára ocsmány hazafiságtalanság bélyegét sütém. – Már most itéljen az olvasó közönség. – Még egy szót: a nemes gróf azt állítja, hogy olvassa bárki a kérdéses beszédet hidegvérrel, s nem fogja reá illőnek találni, a mit felőle b. Wesselényi és én mondottunk. – Örülök a nemes gróf e nyilatkozatának, mert annak bizonyságául veszem, hogy nem kívánja beszédét oly értelemben vétetni, mint a hogy sokan vettük (s ezt jó lesz Pesten a Pék-utczában, és Bácsban és Bécsben Cs-vics úrnál, s Gömörben, Zágrábban stb. megjegyezni); de ezen esetben azt kell mondanom, hogy a nemes gróf kifejezéseit, s beszéde logicájának egész szövetékét kimondhatatlanul szerencsétlenül választá; – mert ámbár nagyobb gyönyört alig ismerek, mint a melyet éreztem volna, ha olvasván a nemes gróf beszédét, kijelenthetém vala, hogy csalódtam, hogy értelmét rosszul fogtam fel, s hogy pánszláv uraknak nincs okuk diadalt ülni: fájdalommal kell mégis megvallanom, hogy e gyönyör tőlem megvan tagadva, mert a nemes gróf nyomtatott beszédében egészen azon értelmet találtam fel, melyet szavalt beszédében hallani úgy nekem, mint első tudósítómnak valóban keservesen fájt. – Mire nézve én is a hideg vérrel olvasók itéletére hivatkozom.
És most közelítsünk a nemes gróf famosus kérdéseihez, miket a közvélemény iránt föltennie tetszett, – közelítsünk annyival inkább, mert e kérdések előpostái azon fergetegnek, melyet a nemes gróf szegény fejünk fölé kerekíteni törekszik, midőn megfenyegete, hogy feleletre vonand, mikép bátorkodtunk oly felette kevés mélységgel, oly igen silány körülményismerettel stb. hazánk legszentebb érdekeit oly könnyelmüleg compromittálni?!!! – A nemes gróf, ki a közvélemény létezését tagadja, ki az időszaki sajtó organumait, vagyis inkább csak egyik organumának szerkesztőségét, senki megbizottjának és saját egyéni véleményén kívül senkit nem képviselő súlytalan, felületes, éretlen, tapintatlan, silány lénynek rajzolni szereti, nem igen nagy következetességet mutat, midőn ily súlytalan individualitás által a hon legszentebb érdekeit nem mondom compromittáltaknak, de csak compromittálhatóknak is hiszi; azonban a nemes gróf következetességét férczelgetni reánk ép úgy nem tartozik, mint magunkhoz illőnek nem tartanák, ő méltósága ellenében a satyra fegyverét használni, melyre a nemes gróf journalisticai két első czikke oly halom alkalmat nyujt, hogy valóban elmondhatnók: difficile est satyram non scribere.
Az említett kérdések megközelítése hozza magával a helyt, s időt haszontalanul rabló kénytelenséget, hogy a nemes gróf önvédelméből, mellyel a német szinházi botrány iránti föl nem szólalását menté, némely ellenünk emelt gúnyra, s gyanusításra egy-két tájékozó szót emeljünk száraz-röviden. – Abba, valjon a nemes gróf ama kellemetlen tárgy körüli hallgatását elegendőnek motiválta-e? örömest nem bocsátkozunk, – mert a minő kellemetlen volt a kötelesség ama dologról nem hallgathatni, oly igen óhajtjuk azt többé föl nem melegíteni, s legtávolabbról sem telik kedvünk megrendíteni a nemes gróf azon nyugtató öntudatát, hogy hallgatása őt önmagával következetlenségbe nem hozá; – tehetjük pedig ezt annyival inkább, mert a grófi önvédelem azon ügyesnek lenni akaró fordulatára nézve, miszerint a dolgot oly színbe állítja, hogy azért nem szól, mert a német színház érdekével gondolni magában ösztönt nem érez, félreértéstől épen nem tartunk; mivel erről, s általában felszólalásunk indító okairól sokkal világosabban szólottunk, mintsem gondolhatnák, hogy felszólalásunk fenekéről a német szinház érdekeivel gondolást, bár a legügyesb »roturides« is kirabulázhatná.
De a nemes gróf gúnyosan hányja fel hivatásunkat, s magas fórumnak nevez, s felhányja oly értelemben, mintha nekünk isten tudja minő örömünk telnék benne, ha az aristocratiát gyalázhatjuk. – A mi a gúnyolt hivatást illeti: legyen a gróf szivesen megkérve, emelkedjék ki lelkének szokott magas röptével a személyekkeli bibelődés alacsony régióiból; vagy ha magát jogosítottnak érzi is minden eszméjét saját egyéniségének tengelye körül forgatni, legyen szives elhinni, hogy minálunk, mindennapi embereknél ez másképen van; s minálunk nem saját személyünk az eszmék indulópontja, nem e körül röpködnek gondolatink, mint a tollasodott madárkák röpkednek anyjok fészke körül. – Említénk mi a kérdéses alkalommal is hivatást, említénk többször, s még említendünk igen sokszor; de ne gúnyolja azt a nemes gróf; nem szólunk mi személyünk hivatásáról, – mit ha tennénk, a gúnyt megérdemlenők – hanem szólunk helyzetünk hivatásáról, az időszaki sajtó kötelességéről, melynek bizonyosan megvan saját rendeltetése, saját hivatása, s a ki azt gúnyolná, csak magát tenné nevetségessé; mert az nem valamely nemtelen hivatás; különben nem volna szerencsénk méltóságodat is journalistának látni, és még több históriai nagy neveket azon pályán szemlélni, melyet még csak kevés rövid év előtt is lenézve fitymált az üres gőg, most pedig a legnemesb erőkhöz is méltó nemes küzdhomoknak ismer mindenki. – Ez, nemes gróf! ama közvéleménynek egyik diadala, melyről egykor maga méltóságod vallá, hogy annak tanácsosb engedelmeskedni, mint parancsolni akarni, melynek azonban létét épen most veszi kétségbe, midőn azáltal, hogy journalistává lenni hazafiui kötelességének ismeré, épen csak a közvélemény hatalma iránti tiszteletét (respectusát szeretnők mondani) tanusította. – És e szóval tagadott, de tettben elismert közvélemény tette az időszaki sajtót, de nem egy vagy más gyarló egyént, habár oly magasztos individualitással birna is, mint maga a nemes gróf, – ez tette – mondánk – az időszaki sajtót fórummá, ez tette a nyilvánosság tribunáljává, melynek nyomatékát cavalierement elgúnyolni senki sem fogja, – és ez jelölte ki az időszaki sajtó hivatásait, s ilyen gyanánt azt is, hogy szavát emelje, valahányszor azt a bárhol, bárki által compromittált közérdekek kívánják. – A kik lapjainkat olvassák, s olvassák a nélkül, hogy – mint a nemes grófnál történik – egy ellenséges rögeszme epeszinű szemüvegén néznél minden sorainkat, tudják, miként az időszaki sajtó ezen hivatását soha sem veszítők szemeink elől, soha teljesítetlen nem hagyák, s így valóban közmegvetést érdemelnénk, ha mindig teljesítve, csak akkor némulnánk el, midőn magasabb körökbeli személyt kell érintenünk; mert valóban nyomorult, alávaló ember volna az, ki más politikai morált vallana Péter mint Pál ellenében. Ha a kérdéses alkalommal a »lángkeblű nemzedék« tört volna keresztül a korláton, s mi azt amúgy emberségesen megmossuk, a nemes gróf nagy kegyesen mosolygott volna le sorainkra; de mivel a kellemetlen kötelesség úgy akará, hogy főrangú férfiak ellenében emeljünk szót, előáll gúnyosan gyanusítani, hogy mi az aristocratiát gyalázzuk. – Az érdeklettek, kik e dologba keveredésöket magok bizonyosan leginkább restellik, e részben, tudjuk, sokkal igazságosabban gondolkoznak; mert a legaristocratább aristocraták közt is nagyon kevesen vannak hazánkban, kik magokat a közélet minden szabályain annyira felülemelkedetteknek s a nemzet nem elsőrendű tagjainak, hanem urainak higyjék, hogy revolutionális vérbűzt szagláljanak minden szónál, mely az aristocratiára vonatkozik, bárha az oly szó, mely ezerszer szemökbe sem ötlött, midőn nem az aristocratiára vonatkozott. – Minek hát az oly epés denunciatio, mint a minőben magának a nemes gróf két év óta tetszik ellenünk? – Mi a békés átalakulás barátainak valljuk magunkat, s tudjuk, hogy ez csak a létező aristocratiai formák közt történhetik, s a véletlen úgy akará, hogy magunk is az egy és osztatlan nemesség tagjává szülessünk; de a nemes gróf emlékezzék meg, hogy a békés átalakulást oly bizonyosan semmi sem compromittálná, mint az, ha a nemzet első szülöttei annyira a nemzet urainak képzelnék magukat, hogy irányokban csak az örökös szolgai bóknak legyen helye, de sohasem a férfias nyilt szózatnak. – Ezekben fekszik a felelet a nemes gróf azon denunciatiójára is, hogy mi az aristocratiát gyökerestül és seregestül inkább ma pusztítanók ki, mint holnap. – Már minő szerencsétlen szenvedélyingerlés ez! Tegye le csak egy órára a nemes gróf sárga szemüvegét, és látni fogja lapjaink minden stádiumán keresztül: mikép nyilatkozánk az aristocratia jövendőjéről; ne kutatgasson hát a nemes gróf »lappangó symptomákat«, e szerep csak a Fouquier-Tinvillekhez illik; hanem méltóztassék saját szavainkat venni, saját érzelmeink magyarázóinak; mert mi legalább nem vagyunk Talleyrand növendékei, kiknek a szó azért adatott, hogy gondolataikat eltitkolják. Politikai hitágazatunkból titkot soha sem csináltunk; óhajtjuk, hogy szabadságaink helyett szabadsággal birjunk; óhajtjuk, hogy az alkotmány áldásaiban, jogban, teherben a néppel testvériesen megosztozzunk; mindezt a nemes gróf is akarja: ha tehát a gróf mindezt akarva sem pusztítja az aristocratiát, – ne gyanusítson minket hasonlóról, mert mi a nivellatióban kissé hátrább vagyunk; mi nem akarunk most hadi adót fizetni, sem az aristocratiák fiait katonákká conscribáltatni. – Igazán nem tudjuk, hogy a nemes grófban egy Montmorencyt vagy egy Condorcot tiszteljünk-e?!!
Nekünk egyébiránt úgy látszik, hogy a nemes gróf eddigi journalisticája nem egyéb, mint a Kelet népének folytatása; s ha lappangó symptomákat fürkészni szeretnénk, szinte meg tudnók mutatni, hol zökken a szekér bizonyos kéziratra, mely báró Eötvös József úr »Kelet népe« és »Pesti Hirlap«-jára, s a mi »Feleletünk«-re készült feleletül. – Igy a Wesselényitőli véleményelágazás felelet azon egyenvonalra, melyet »Feleletünk«-ben a nemes gróf és Wesselényi között vonánk; s a közvélemény elleni diatribák, melyekre most semmi ok nem volt, felelet azokra, mik ama boldog emlékű tollharczban a közvéleményről írvák stb.; azonban akármint legyen is ez; most egyszer a meddő polemiát ki nem kerülhetők, de bevégzendjük a jövő számban; tisztelt olvasóink pedig fogadják vezeklésül (poenitentia) farsangi bűneinkért!
