Jutalmazások s gazdaképző intézet.*
Jutalmazások s gazdaképző intézet.*
Az 1844-ik évi »Pesti Hirlap« 329-ik számából. K. F.
Mult számunk vezérczikkének berekesztéséből helyhiány miatt kiszorultunk volt. Mondánk ugyanis, hogy a gazdasági egyesület munkálódása három főágának kijelölésével megmutatandjuk, mikép a mezei gazdaság okszerü kifejlesztésének van oly köre, melyet csak az egyesületi eszmének országos segítség átlali megtestesítése képes betölteni és más semmi.
Egyik ágnak mondók az eszmecserét s a józanabb és okszerü gazdálkodásnak jó tanács s példák általi terjesztését; – s ennek szükségét, módját s eredményeit honunk sajátlagos körülményeiből gyakorlatilag magyarázgatók. – Hátra van még az egyesületi munkálódásnak második s harmadik ága; s ez az, miről ez alkalommal szólani fogunk.
Második főág: a szorgalomnak és tehetségnek jutalmak s kitüntetések általi serkentése. A jutalomosztás sikerét csaknem mindenben, de különösen a keresetnek nagyon elterjedt, s azért igen széles körbeni versenytzést engedő ágánál korántsem azon pénzbeli haszon szűk szempontjából kell mérni, mely egy vagy más jutalmazottra hárul; hanem azon javítás szempontjából, melyet a jutalom végetti verseny előidéz. Olvasóink közül bizonyosan sokan ismerik Eugčne Sue »Les Mystéres de Paris« (Páris rejtelmei) czímü munkáját, mely a Journal des Debats végtelen hasábjain oly kimondhatlan érdekkel fogadtatott. Ezen munkával a híres regényíró a nép különféle osztályainak rejtett erényeiről és bűneiről rántotta le a titok fátyolát, s feltárta a társaság erkölcsi betegségét, miként az a politikai institutiók fonák philosophiájából csergedezik. A szerző csaknem mindenben vezérelvül vette e munkában annak kimutatását, hogy a státus fonák institutióival tömérdek vétket, s nyomort okoz, s hogy a büntetésekkel czélt soha nem ér, ha ép oly gonddal nem ösztönöz erényre, s becsületes szorgalomra, mint a minő kérlelhetlen szigoruan akar rettenteni a bűnöktől. Ezen munkában van a többi közt egy példány-majorság leírva, hol a munkások hasonlíthatlanul jobban tápláltatvák, s fizetvék, mint egyebütt, s a gazdaság jövedelmének egy részében is osztoznak, hová azonban a vidéknek csak legjobb, legszorgalmasabb, legbecsületesebb munkásai juthatnak be, s csak két évig maradhatnak, miszerint új meg újaknak adhassanak helyt; szerző igen érdekesen írja le, minő hatással lehet az oda bejuthatás ösztöne a vidék minden munkásainak erkölcsiségére, szorgalmára. – Ily szempontból kell a jutalmazások eszméjét fölfogni, s így felfogva – ezen szándékosan választott példa nyomán igen – könnyü lesz átlátni a felszámíthatlan jótékonyságu hatást, mely a jól rendezett jutalmazások által eszközölhető. – És pedig különös tekintetet érdemel, hogy épen a mezei gazdaság köre az, hol a jutalmazások elve a legtöbb hasznot eszközli; mert pédául, ha bizonyos találmányra, vagy egy tárgyróli legjobb könyvre tétetik jutalom, néhány főnek ugyan ösztönt ad a gondolkodásra, de meglehet, hogy a versenyzők legnagyobb része oly munkát irand, melyből sem a közönségre, sem magukra legkisebb nyereség sem háruland; ellenben midőn a mezei gazdaság körében például a legjobb marhatenyésztésre, gyümölcstermesztésre, faültetésre, legtöbb nyers selyem productiójára stb. tétetik jutalom, és pedig megyénként vagy vidékenként; a jutalomérti versenyzésből még arra is a legközvetlenebb anyagi nyereség hárul, ki a jutalomtól legtávolabb esett; mert marhája mindenesetre jobb lesz, mint különben volt volna, hahogy a jutalom reménye jobb gondviselésre nem ösztönzi; legalább egy fácskát mindenesetre ültetett, egy gyümölcsfát nemesített, egy kis selymet tenyésztett, s ez mind már magában haszon és nyereség az országnak, nyereség magának a versenyzőnek; úgy hogyha valami, bizonyosan ez oly neme az igyekezetnek, minőről a német mondani szokta: hier ist das Streben schon ein Zweck. Vegyük ehhez hozzá a példa erejét, mint a leghatályosabb oktatót; vegyük végre hozzá, hogy hazánkban az okszerü földmívelés nemcsak már üzletes ágak javítását, hanem egészen újak megindítását is igényli; itt például faültetést, gyümölcstenyésztést kell teremteni oly vidékeken, melyeknek aszott végtelen térein órányi távolságokban nincs egy zöldelő lomb, melyen a fáradt szem megpihenhetne; iparnövényeket kell meghonosítni, mikről a földmívelőnek fogalma sincs, selyemtenyésztést kell behozni, hol a selyembogarakkali pepecselés ekkorig csak szánakozó mosolylyal említtetik; iparkodnunk kell 4–5 millió frtnyi czukorszükségünket honi répából fedezni, miről annyira nincs ideánk, hogy igen sok művelt ember van hazánkban, ki a finomított répaczukrot oly végből kóstolja meg, hogy vajjon van-e édessége? s elhiteti magával, hogy a raffinadon is megérzi a répaízt, a mi merő képtelenség stb. Hja, uraim! ha ily országban ily teendőkkel szemeink előtt jutalmazásokhoz nem nyúlunk, ugyan miként remélhetünk az ujságtóli szokásos idegenkedés, s a magyaros indolentia jégtábláján keresztül ilyes valaminek utat törni?
Azt, úgy véljük, nem kell mutogatnunk, hogy a mezőgazdaság körébeni jutalmazásokat, kitüntetéseket annyi hatással, s az ország minden vidékére ügyelettel a világon senki sem kezelheti, mint a gazdasági egyesület; de nem úgy, miként az most van, hanem a mivé leend, ha országos megalapítás által az egész országra szétterjesztetik; és reméljük, azt sem kell hosszasan fejtegetnünk, hogy a 10 ftos önkénytes részvényekből a gazdasági egyesület a jutalmazás rúgóját az országra szerte nem terjesztheti; – tehát, ha azt akarja az ország, hogy a földmívelés emelésére jutalmazások rugója használtassék, adjon rá pénzt, különben természetes, hogy a dologból semmi sem lesz. Másutt az ily dolgok mutogatásán régen túl vannak az emberek. A kis Württemberg, mely alig teszi Magyarországnak 1/14 részét, évenként 60.000 frtot fordít földmívelési jutalmazásokra; pedig neki nem kell ám a szélhordta homok megkötésére jutalmakkal serkentgetnie! – A magyar gazdasági egyesület csak 6000 frtot teszen ki előleges költségvetésében az országnak; bizony, bizony szerény kis kívánatka; talán szerfelett is szegényke; s vonakodhatnánk-e ezt megadni? – Végre
Harmadik főág: egy gazdaképző intézet példánygazdasággal összekötve. Nem akarunk itt a szorosan vett népnevelés kellékeiről szólani, melyrőli gondoskodás egyenesen a státus feladatai közé tartozik; minők például: törvény által gondoskodni, miszerint minden helységnek népiskolája, úgy tanító, mint tér s mód tekintetében, a falusi nép jövő hivatásának (mely nem más, mint a földmívelés) megfeleljen; mivégett ismét a néptanítókat képző intézeteknek egy-egy kisebbszerü példánygazdasággal kell összekapcsoltatniok; s vagy magának a tanítóképzésnek gazdaképezési irányban is történnie, vagy pedig a népiskolatanítókat képző intézetekhez példánygazdasággal összekapcsolt gazdaképző iskolának is önállólag csatoltatnia, mely utóbbi azért látszik tanácsosabbnak, hogy egyszersmind alkalmuk legyen azoknak magokat kiképezniök, kik alárendelt kisebb tisztek, majorosgazdák, vagy bérlők lenni kívánnak, vagy kikre egy saját parányi kisbirtok vár. – Németországnak igen számos ily földmíves iskolái lévén, azoknak köszönheti az okszerü gazdálkodásnak a legalsóbb néposztályban is elterjedését. Ezekről nem szólva, csak azon középponti gazdaképző intézet eszméje áll előttünk, mely nagyszerü példánygazdasággal összekötve, s ettől külön a kisérletekre szükséges földdel s erővel ellátva, az országos gazdasági egyesületnek nemcsak nélkülözhetlen kiegészítő részét teszi, hanem egyszersmind legtermészetesebben, s legczélszerübben csak annak vezérlete alatt hozhatja meg a czélzott hatást, s teremtheti meg a várt gyümölcsöket.
Sérteni vélnők olvasóink öntudatát, ha egy ily intézet országos szükségének bizonyítgatásával bibelődnénk. Olvasóink tudják, hogy erre szükségük van nagybirtokosainknak, kiknél a birtokkezelés akár sajátlag, akár mások által történjék, nagyobb tudományos műveltséget kíván; de szüksége van a középbirtoku osztálynak is, mely jövedelmeinek lehető legmagasabb fokra emelése nélkül az elharapózó fényűzés költségeit nem birandván, menthetetlenül elvérzenék; – és tudjuk azt is, hogy találmányoknak, szerszámoknak új iparnövények termesztésének, általában a theoria alhalmazásának megkisértgetése középszerü, s kisebb birtokosoktól nem is telik, de telnék bár, nem is kívánatos, mert egy rosszul sikerült kisérlet őt magát a jótól is elrettenti, a, vidéknek pedig az ősök őseiről öröklött routine mellett maradásra rettentő például szolgál. Tudjuk ellenben, hogy igen sok ember van, ki, mivel birtoka van, affectálni szereti, hogy ő kiképzett gazda, s igen rossz néven veszi, ha őt valaki tanítani akarná; ellenben a gazdaképző intézet példánygazdasága, s kisérleteinek szemlélete, reá a legnagyobb hatással lehet, mivel az ezek szemlélete általi tanulás hiúságát nem sérti.
Mindezek szerint a gazdaképző intézett, s ahhoz kapcsolt példánygazdaság szükségének érzetét általánosnak tevén föl, csak azok ellenvetésének megelőzésére szorítkozunk, kik a nemfizetésre ürügyet keresve, azt mondanák talán: hogy a keszthelyi, s magyar-óvári magán intézetek a gazdasági egyesület által tervezett országost szükségtelenné teszik. – Az emberek ezen osztálya, mely jóakaratot szinlelve, ily ürügyek mögé sánczolja ellenkezését, mindenek között a legveszedelmesebb; – inkább szeretjük a kerek, férfias megtagadást, mint az ilyen ármányos köpönyegesdit.
Miután egy gazdaképző intézet sokkal költségesebb vállalat, mintsem hogy azt valaki magános, speculativus szempontból alapíthatna; miután tehát minden ilyes magánintézeteknek alapja, nálunk legalább, egyedül kegyelem nagylelküség lehet, mely a nyilvánosság vizsga szemének birálatát, s a közvélemény ellenőrségét respectálni nem köteles: axiomaként lehet felállítani, hogy a közjólét ily fontos tényezője iránt a státus sem biztosság s állandóság, sem czélszerüség tekintetében rnagányosak kegyelmére nem támaszkodhatik. – Avagy ki állhat jót azért, hogy az alapítónak nagylelküsége utódaira is örökségül fog szállani? vagy ha nagylelküséget öröklendettek is, hogy egyszersmind annyi belátást, buzgóságot, értelmet, s lelkességet is öröklendnek, mennyi kell, hogy intézetök ne-csak tengve-lengve fennálljon, hanem egyszersmind a korral s az ismeretek fejleményeivel előre is haladjon, s a nemzeti igényeknek megfeleljen? miként tehetné halhatatlan nemzet, hogy állandó szükségének fedezését halandó egyéniségre alapítsa? – Staël asszony mondja egykoron Sándor czárnak: »Felséged a legjobb constitutió.« Sándor czár valami ilyest felelt: »szomoru constitutio az, melynek egy hideglelés véget vethet«. És valamint az ily individualis constitutiót semmi sem képes avagy csak arról is garantirozni, hogy rendeletei végrehajtatnak, parancsolatjai megtartatnak, mert »az ég magasan, a czár messze van«: úgy ki biztosítja a nemzetet, hogy a kérdéses magánintézetek hiányai nagylelkü alapítóiknak még csak tudomásukra is jőnek? s szándékuk a mily nemes vala, oly nemesen is teljesíttetik? Nem, nem, uraim! országos szükség fedezésére irányzott intézetektől csak úgy remélhetni némi biztossággal rninden jót, ha felettök nem egyes alapítóknak, hanem az egyetemes nemzetnek figyelme, s akarata őrködik.
Nincs e honban senki, kinek keblében hőbb tisztelet s melegebb hálaérzet lakoznék két gazdasági magánintézeteink halhatatlan érdemü alapítói s fentartói iránt, mint minőt mi érezünk; de a minő igaz, hogy ezen nagylelküeknek alapítványaikban más czéljok nem lehetett, mint a nemzetet boldogítani, oly kétségtelennek vélhetjük azt is, hogy ép ezen nemes czélukkal összhangzólag cselekszünk, ha szerényen kimondjuk, mikép fennemlített általános thesiseinket a honunkbani magán gazdaképző-intézetek históriája is tökéletesen támogatja. Először is elegendőség tekintetében a rohonczi intézet keletkezése mutatja, hogy a fennálló két intézet nem volt elegendő; de ép azon rohonczi intézet hirtelen enyészete mutatja azt is, hogy magánintézetek állandósága sokkal bizonytalanabb, mintsem hogy egy nemzetnek, melynél a földmívelés okszerü kifejlesztése annyira életkérdés, mint minálunk, egészen magánintézetekre támaszkodnia szabad volna. – Kérdjük továbbá: nem szükebb-e mind a két fennálló intézet, mint egy országosnak lennie kellene? haladt-e a keszthelyinek szerkezete a haladott kor igényeivel? olyan-e az a mai kornak, mint volt akkor, midőn alapíttatott az akkorinak? – A magyaróvárit illetőleg pedig, tudva van, miként annak kegyelmes alapítója a nemzeti irányt nagylelkü gondjai közé számította, s többek közt már 1832 körül a magyar nyelv tanítását is megparancsolá, ámde az mégis maiglan sem taníttatik, nemhogy a tudományok azon taníttatnának; s nincs az intézetnek egyetlen tanítója, ki magyarul tudna, nincs egy, ki a m. gazdasági egyesületnek tagja volna; nem taníttatik benne az ország statisticája, nem az urbér, nem a mezei rendőrség s egyéb, egy magyar gazdának szükséges tanulmányok. – Jól tudjuk mi, hogy ily intézetek körül a nemzetnek a hálás köszönetnél egyéb hivatása nem lehet, s hogy legkisebbet is követelni nincs senkinek joga; mert a mit magánakarat teremtett, a felett magánakarat határozhat csak; ámde szabad talán szerényen tiszteletteljes óhajtást fejezni ki, s különösen midőn erősen meg vagyunk győződve, hogy az ily óhajtások már rég nem volnának tiszta óhajtások, ha a magas alapító nagylelküségének tudomására jutott volna, hogy ilyesmit, mint nem létezőt, még ma is óhajtania kell a hálás közönségnek.
Magánintézetek soha sem lesznek feleslegesekké (kivált nagyobb országokban) már csak a versenyzés éltető szelleme végett is, mely nélkül státusintézetek könnyen megkövesülnek; mint erre példa minden univerzitás, melyből a magántanítók versenyzése ki van zárva; de magánintézetek egyedül országos szükséget nem fedezhetnek. – Ezen czáfolhatlan igazságróli meggyőződés teremté Némethonban is országos erővel a möglini, hohenheimi, sleiszheimi, tharanti stb. intézeteket.
Csak az a kérdés tehát: miként segíttessék nagyszerü czéljaiban a magyar gazdasági egyesület? – évenkinti segélylyel-e, vagy egyszeri tőke megajánlásával? Hol az országos adórendszer oly lábon áll, mint például Franczia- vagy Angolországban, ott biztosan lehet nyúlni az első módhoz is, ha t. i. az évi segély pénz, az országos költségvetés rendes rovatai közé soroztatik; – ámbár még ott is meg történhetik, hogy a pártszenvedély az évi segélyt minden évben megdönteni törekszik; mint Britanniában a maynoothi seminariumnál látjuk; – de akármint legyen is másutt a dolog, annyi bizonyos, hogy az évi segélyezés rendszeréhez nyúlni nálunk annyit tenne, mint a megállapíttatni kívánt gazdasági egyesület lételét nemcsak örökös crisisnek, hanem bizonyos romlásnak s veszélynek tenni ki. – Azért hát, uraim, Isten óvjon a nyomoruságos fellépéskéktől.
