Lássunk a dologhoz.*
Lássunk a dologhoz.*
Az 1844-ik évi »Pesti Hirlap« 323-ik számából. K. F.
»Csak valami materialis javításokat is eszközölne az országgyűlés, különben isten bizony elveszünk« e szót hallani országszerte mindenhol; járja be valaki – mint mondani szokás – Ungot, Bereget, Tolnát, Baranyát, e szót hallandja mindenfelé; és a nemzet választottait, ha egyik vagy másik közölök nehány napokra haza rándul, hon és útjában, hol enyelegve, hol komolyan azzal fogadják barátai: »materialis javítások nélkül haza ne jőjjetek ám«. Ez tény, uraim, melynek nyomatékát a mint ignorálni nem lehet, úgy csekélyleni kábaság volna.
Én nem vagyok a materialismus embere; sokat tünődöm századunk jellemének ezen egyoldalu iránya fölött; s engem hiában kínálnának a világ hatalmasai kincsöknek minden halmazaival szabadság, s jogszerü állapot nélkül; ily jólét legfölebb állatnak való, mit addig tartunk, míg több hasznát vesszük, mint a mibe kerül; de embernek ily jólét nem elég, embernek törvényes szabadság kell, s jogszerü állapot, és annyi jólét, mennyit az ész, s karok szabad munkásságának, s a vagyon okszerü használatának sikere nyujt.
De ha az egyoldalu materialismus barátja nem vagyok, azon ábrándozók sem embereim, kik az emberiségnek anyagi jólét utáni sóvárgásait aetherikus fölemelkedettségéből lenézik; – jó ebéd után, ruganyos pamlagon nyujtózkodva, csak lehet egy pillanatra így okoskodni; de koplaltassátok meg csak három napig, üsse csak árverési dobra kényelmes pamlagát a kérlelhetlen hitelező, adjatok csak a jóléthez szokottnak kezébe egy huszast illetékes vitalitiumul; majd meglátjuk, fogja-e fitymálni a materialis törekvéseket.
A minő igaz, hogy az ember nemcsak kenyérrel él; – oly igaz szint az is, hogy az ember kenyér nélkül nem él. – No már, uraim, nézzünk magunk körül, s adjunk magunknak számot, mivé leszünk, ha az ország materialis jólétének eszközeiről az ország nem gondoskodik, avagy csak gondoskodni késik is; – egyetlen szóval megmondhatjuk, hogy mivé leszünk: Magyarország nem lesz többé Magyarország, hanem leszen: Csőd ország!!
Igaza van tehát Ungtól–Baranyáig a bánkódó magyarnak, ha azt mondja: »materialis javítások nélkül haza ne jőjjetek ám«. Igaza van, mert a víz valóban már ajkunkig nőtt. – Csakhogy sokan vannak közöttünk, kik ha nem hiszik is, legalább szeretnék, hogy azok a »materialis javítások« sült galambakként röpködjenek a levegőben, s míg követjeiknek a materialis javításokat kötik lelkükre; gyűlésen azt kiáltják, hogy »nem adózunk«.
Meg kell barátkoznunk, uraim, a kérdések valódi állapotjával, s constatiroznunk kell a helyzeteket. – Mint mondám, igazunk van, ha materialis javítások után sóvárgunk; – »mert aggasztólag sodortatunk a közelszegényedés ösvénye felé«; de ha a puszta sóvárgás mellett maradunk, kábaság sóvárognunk; mert magyar példabeszédként »holdvilágon meg nem sül a czipó«, ha oly sürün röpkednek is sóvárgásaink, mint a hó röpked épen most ablakom előtt; abból még az országgyűlés két szalma szálat sem tétethet keresztbe.
Hiszen ha nemzetünk országgyűlési követjei úgy állanának, mint áll a franczia s az angol követ: akkor – legalább a mennyiben a dolog ő tőlük függ – beérhetnők a henye sóvárgással, majd cselekednének ők mindnyájunkért; mert hogy hazánk bajait nagyszerű szempontból felfogták, hogy kútforrásait ismerik, elhárításuk kellékei iránt tisztában vannak, s azoknak munkásságba hozatalára szilárd férfias akarat és szent buzgalom hevíti kebleiket; arról legünnepélyesb nyilatkozatukat birja a hálás nemzet, a kir. előterjesztésekre szerkesztett válasz felirásukban, s azótai roppant fáradhatlan munkálataikban; – ámde mit ér, s épen materialis javaslatok tekintetében mit ér minden buzgalmuk, minden akaratuk, ha az utasítások többsége azt mondja: nem fizetünk, s tehetetlenségre kárhoztatja belátásukat, akaratukat.
Ha tehát – barátaim – valaki előttünk sopánkodva mondja: »bár csak materialis javításokat eszközölne az országgyűlés« – kérdezzük meg őt, adott-e megyéje utasítást, s szavazott-e ő maga is, egy országos kincstárnak, különféle mellék-kútfők használata mellett, közös telekdíj útjáni előteremtésére? s ha nem szavazott, és szavazni nem is akar, vagy a mi körülbelül egyre megy, – egyszersmindekorra felajánlott egy-két milliónyi isten adta »subsidiummal« gondolja a munka nélkül semmit nem adó isteni gondviselést megvesztegetni: mondjuk meg neki, hogy köznemzeti jólét utáni sopánkodása, Isten elleni káromkodás, – mondjuk meg neki, hogy semmiből a mindenható Isten igen, de a magyar országgyűlés semmit sem képes teremteni, s azért vessünk, ha aratni akarunk. – A dolog leginkább mitőlünk függ, mitőlünk, papságtól, országnagyoktól, nemességtől; teljesítsük csak mi magunk javára a mi tőlünk függ, – az országgyűlés majd megteendi a mi tőle függ, és »jönni fog a jobb kor«, uraim, jönni, mert a mint már másszor is mondók* »egy nemzet egyesült szavába néha az egek mennyköve dörög«.
P. Hirlap 130. sz. K. F.
Dologra hát, uraim! dologra mihamarább. Az óra rohan, s most um die eilfte Stunde – miként a német szokta mondani – sopánkodásra sem hely, sem idő. Dologra hát a telekdíj körül! – Mit tesz e szó: »dologra«? uraim!
Gróf Széchenyi István úr a Jelenkor f. évi 8-ik számában egy czikket írt »Definitio« czím alatt. Ezen czikkben tulajdonképen minden van, csak az nincs, mit czíme igér, tudniillik nincs definitio, s definitióról csak egy szó sincs; a minthogy gróf úr czikke végén ezt maga is megvallja, igérvén, hogy nem sokára a definitióról majd Oppositio czím alatt fog értekezni. – De mi van hát a definitióban? fogják kérdezni olvasóink; meg fogjuk mondani igen röviden. – A gróf azt adja elő: »miként mult évi legutolsó ujságczikkeiben azt nyilvánító ugyan, hogy ez idén kétgarasos eszméivel hirlap útján nem fogja többé fárasztani a közönséget. És pedig egyrészt azért nem, mivel czikkeinek nem sok olvasója volt, másrészt pedig, s legfőkép azért, mert legkisebb reménye sem volt a dolognak orvostani körülményink közt kivitelére. Azonban tapasztalván, mintha a dolog máskép, s kedvezőbben állana, ismét fellép a telekdíjt illetőleg, de – – »még koránsem az agitatio mezejére«, hanem addig is, míg többen s határozottabban nyilatkoznának, egyedül tervének, s kivált eljárási modorának felvilágosítása végett. Miből vagy azt reméli, hogy a hon investitionális kérdése életbe lép, s ekkor se baj, mert ki van víva a diadal; vagy pedig legalább »elkülönözvén a külmázas szájhazafiakat, kik csak szopni akarják a hont, de azt táplálni nem, a hű keblü, semmi áldozattól vissza nem rettegő tetthazafiaktól, felleplezi a civilizált világ előtt, hogy nem az egész kiváltságos osztály ily rövidlátó, ily gyáva, ily kötelességfelejtett, de vannak még magyarok, kik jobb sorsra lettenek vala méltók, mint egy oly szükkeblü, s oly silány eszü néppel (?) lenni viszonyban, mint a magyar, melynek csak szája nagy, de lelke nem«.* Ezek a grófnak saját szavai, mikből azon corollariumot vonja ki, hogy tollát el kell különözni a szájhazafiakat egy sorba, a tetthazafiakat másik sorba, s e végett a lehetségig a magyar közönség minden tagját ki kell, tapogatni; mely műtételre a gróf minden honi publicistát, s ujságirót, különösen a Hirnök, Jelenkor, Nemzeti Ujság, Pesti Hirlap és Világ szerkesztőségeit bizodalmasan felszólít.
Ezeket, nyájas olvasó, azon érdemes hazafi írja, ki a P. Hirlap modora ellen a kelet népét írta volt. – Fogadja szíves köszönetünket ezen justificatióért, mert ily, különben igen igazságos eruptióra, a mi modorunk bizony még legharagosb pillanatunkban sem emelkedett. K. L.
Ebből láthatja a nyájas olvasó, miként a gróf nem véli még idejét azon kérésünknek engedni, miszerint őt saját felhivása következtében arra szólítók, hogy a telekdíj elfogadhatására az agitatiót megkezdené; hanem e helyett azt látja helyén, hogy a szájhazafiakat külön, s a tetthazafiakat is külön a hirlapokban registráljuk. – Ez egy kissé bajos provincia, mert Isten őrizzen, hogy minden szájhős, s minden tetthős egyszersmind szóvá is legyen; minden esetre a registratura soha sem lehetne tökéletes, a tábort soha sem számítaná fel, s mégis eltartana addig legalább, mint Endymion álma tartott volt, ki addig aludt, míg a galyvessző, melyhez fejét támasztá, terebély fává nőtt vala. – S ha mindaddig, míg a magyar közönségnek a lehetségig minden tagja kipuhatolva nem lesz, a tetthez, az agitatióhoz nem fogunk, egy kissé tán csak mégis elkésünk.
Mi tehát kötelességünknek vélvén a tisztelt gróf úr bizodalmas felszólítására őszintén nyilatkozni, ezennel szerencsések vagyunk kijelenteni, hogy mi mindazok nyilatkozatait, kik a telekdíjat vagy pártolják, vagy pedig ellenzik ugyan, de nem azért, mintha a közös teherviselésnek nem volnának barátai, hanem mert attól tartanak, hogy ez palliativ szer, mely a közös teherviselés elve diadalának útját állja; – mondánk – mindezen nyilatkozatokat, ha különben úgy vannak írva, hogy a közrebocsátást megérdemlik, közölni fogjuk lapjainkban, közölni annyival inkább, mert az időszaki sajtó a cselekvés végetti agitatiónak nem ugyan egyedüli, azonban mégis egyik, s pedig hatalmas eszköze; s az időszaki sajtónak ép az volna hivatása, ha tehetné, hogy fejtegetéseivel a nyilvános közélet lépteit kisérje, birálja, élesztgesse; azonban abban, hogy ezen registratura mellett maradjunk, s a tervnek a cselekvő élet mezejéni kivitelére semmit se tegyünk, addig, míg a nagyérd. grófnak tetszeni fog a nyilatkozatokat elégleni; ebben – mondánk – a nemes gróf bizodalmas felszólításának meg nem felelhetünk teljességgel. – Okát adjuk cselekvésünknek, s pedig annál örömestebb, mivel ezen okaink újabb erősségekül szolgálandnak e tárgybani utolsó czikkünk azon thesise mellett, hogy a dolgot nem kell hosszu padra tolni, hanem hozzá látni azonnal, haladéktalanul, határozólag in merito.
1-ső ok. Ha minden szájhazafit, és minden tetthazafit sikerülne is registrálni a hirlapokban – a mi már in thesi képtelenség – még practice egyetlen egy voks sem volna registrálva, A kiváltságos rend többségének nem az a hivatása, hogy hirlapokba írjon, hanem hogy a megye gyűlésein szavazzon. – Ez az alkotmányos tér, melyen a szájhazafiak, s a tetthazafiak registrálandók. – Ott van a folyamár, oh barátaim! tehát ott gátra hazafiak!!
2. A nemes gróf nem akarja bizonyosan a dolgot procrastinálni; de oly bizonyos, mint kétszer kettő négy, hogy ezen modor procrastinatióra vezetne. S mí volna ennek következése? az, hogy az országgyűlésnek tartósságát a hirlapi registratura berekesztésétől feltételezni természetesen nem lehetvén, a kérdés vagy nem kerülne ez országgyűlésen határozat alá, vagy legfölebb csak in thesi kerülne, s a dolog veleje országos küldöttségekre utasíttatnék. – A nemes gróf felszólítása – igaz – igen következetes, mert hiszen ő egyenesen azt akarja, a mint határozottan kijelenté; ámde én ezzel be nem érem, mert én ezt a közös teherviselési elv eredményére nézve nemcsak nyereségnek nem, sőt veszteségnek tartanám, mire nézve, a már multkor felhozottakon kívül, a nemes gróf definitio czikkjéből hozok fel saját szavaival két állítást, melyek nézetem mellett erősebben szólanak, mint akármi más. – Azt mondj a t. i. a nemes gróf:
a) »Oly világos mint a nap, hogy most elvégre nem annyira szájra, vagy egyéb demonstratiókra, hanem tettre van szükség.« – Igaz: Rajta tehát »tettre« haza-fiak! A hirlapi nyilatkozatok ugyan hatalmas rugói a tettnek, de maga nem tett; pedig tettre van szüleség, tettre, uraim!
b) »A nélkül – mond a gróf, – hogy épen kedvem volna satyrát írni, ugyan hozzuk emlékezetünkbe mindazon deputatiók hosszu sorát, melyek 1790-től, úgyszólván meg nem szünőleg ültek és ülnek honunk tatarozása végett – – és ha több mint félszázadi időáldozat, s temérdek kiállító tehetség után, ha illy sajnos veszteség után még azt sem tanultuk volna meg, hogy az eddigi modor nem ér semmit, s hogy bizony sohasem fogunk kellőleg haladhatni, míg az eddigi kásakörüli macskakeringelések-féle manoeuvrek helyett hazafiuilag ki nem állunk a gátra – – akkor valóban nemcsak nemzeti és alkotmányos jövendőnk nincs, de ily jövendőt Isten és minden jobb ember előtt nem is érdemlünk.« Igy szól a nemes gróf, s valóban lelkemből szól; egészen ez az, a mit én mondok, s ezerféle változatokban mondok három év óta s a miért annyi megtámadást, gúnyt, s lélekháborító rágalmat szenvedék és szenvedek – igenis, uraim, szenvedek! tán nagyobb mértékben mint valaha (bizonyítványokkal szolgálhatok); – de épen azért nem látom idejét a száj- és tetthazafiak táborának lajstromozására szorítkozni, s arra szorítkozva, oly procrastinatiónak tenni ki a dolgot, mi okvetlenül az 54 (de több mint 54) év óta egészen semmitérőnek mutatkozott deputationalis modor hinárjába vezetne. Vannak kétségtelenül, vannak tárgyak, melyeket lehetetlen máskép, mint országos választmányilag előkészíttetni; ilyen volt például a büntetőtörvénykönyv; de a telekdíj kérdése nem ilyen; kivált most, körülményeink között nem ilyen, s annyival inkább nem ilyen, mert hiszen egy országos kincstár teremtéséről már számát sem tudjuk, hány országos küldöttségi munkálat történt; sőt mi e kérdést egyenesen olyannak tartjuk, melyet deputationális tárgyalásokra utasítani annyit tenne, mint tömérdek nyomornak orvosolatlan hagyása mellett, a csomó megoldását hosszas bizonytalanságnak, tehát bizonyos crisisnek kitenni, s az ország méltó várakozásának meghiusításával közelégedetlenséget gerjeszteni. Ugyanis:
3. Már czikkünk elején mondánk, hogy a materiális javítások utáni sóvárgás az országban általánosan nyilatkozik, s annál általánosabban pedig, minél nagyobb rokonszenvvel fogadtattak a kegy. kir. előadásoknak ezekre vonatkozó pontjai. Elemezzük hát csak néhány vonásaiban is az óhajtott materiális javításokat: szilárd, országos hitel, s az uzsorának istentelen körmei közüli kiszabadulás; élénkebb belforgalom, szaporább fogyasztás, s elevenebb önálló külkereskedés, e végett nagyobbszerü többféle productio; tehát okszerü gazdálkodás, tehát biztosítása mind a mezei gazdaság, mint a honi műipar körébeni okszerü iparkodás jutalmának, s ennélfogva mód és alkalom a jutalmat igérő okszerü gazdálkodásban, s műiparban magunkat tökéletesíteni stb. Még sokat lehetne mondanom, de maradjunk csak ezek mellett; s kérdem mi felel meg ezeknek? Zálog- és kölcsönbank; nemkülönben földbér-bank az örökváltság előmozdítására; utak, vasutak, csatornák, általában közlekedési eszközök, ben az országban, s a magyar tengerparthoz, s ott biztos kikötő; továbbá példánygazdasággal, s földmívesiskolával összekötött országos gazdaképző intézet – mi iránt a magyar gazdasági egyesület az országgyűléshez folyamodott; nemkülönben polytechnicum, s a városokban a műiparos iránynak, faluhelyen a mezőgazdaságinak megfelelő népnevelés. S most kérdem én, lesz-e csak egyetlen ember a honban, kinek reménye ezen javítások egyikére vagy másikára van függesztve, ki jó lélekkel megnyughassék, ha hypothecalis, s földbéri bank és utak és vasutak és csatornák és virágzó mezőgazdaság, terjedő műipar, élénkülő kereskedés, s okszerü népnevelés helyett, 54 éves idő, s erőpazarlás után, egy újabb deputatióval akarnók őt megvigasztalni? – Én nem gondolnám, hogy ez nagy megnyugovást eszközölhetne; pedig gondolnám erre csak mégis tekinteni kell; erre nem lehet nem tekinteni. Igaz, a nemes gróf azt véli, most csak az elvet in thesi fogadjuk el, aztán majd ha annak életbeléptetésére egy deputatio tervet készített, s majd ha azon terv elfogadtatott, majd akkor beszéljünk arról, hogy mit csináljunk. De én azt gondolom, ebben egy kis szempont – tévesztésbőli félreértés van, s hogy a kettőt nemcsak lehet egyesíteni, de nem is lehet elkülönözni, megmutatandom.
Ezek szerint, hogy hosszu beszédemet rövid szavakra visszavezessem: mi a feladat tulajdonnépen? a feladat az: hogy országos kincstárt teremtsünk magunk emberségével, mert égből nem hull, mint a manna hullott; s fedezzük vele nyomban is a legsürgetőbb; s a fedezhetésre már előkészített szükségeinket; használjunk pedig e kincstár előteremtésére minden mellékes kútfőket, de vegyük hozzájuk a telekdíjt is, részint mert minden egyéb kigondolható kútfők elégtelenek, részint – a mire figyelmet kérünk – mert vannak nemzeti jólétünknek oly akadályai, melyeket semmi mással, halmaz aranykádakkal sem, hanem csak egyedül telekdíj fizetése által háríthatunk el. S ha a feladat ez, mit tesz e szó: »dologra uraim!«? Másnak mit teszen? én nem vitatom; véleményemet senkire nem tolom; de nekem teszi azt: hogy a dolog felvilágosítására, a kétkedők megnyugtatására, a közteherviselés barátai pártfogásának kinyerésére, hirlapi fejtegetés útján is mindent elkövessek ugyan, de a mellett a dolgot, még pedig azon lényeges módosításokkal, miket előadék, ott a hol szavam van, a legelső alkalommal, minden haladék nélkül indítványozzam, s iránta határozatot provocáljak. Nekem e szó »dologra« ezt teszi. Ha ki jobbat tud, az tegye azt.
Nem mystificálom én magamat optimisticus reményekkel; nincs e honban senki, – és vérző szívvel mondom ezt – nincs senki e honban, ki kevesebbet várjon, reméljen, mint én; de igaza van a nemes grófnak: szükséges, mindenekfelett szükséges, hogy a magyar nép a szájhazafiakat, s a tetthazafiakat kiismerje. Az önismeret gyümölcsét jobbra vagy balra, de meghozandja a jövendő. Ámde erre azon út vezet csak, melyet érinték, a puszta hirlapi regestratura pedig épen nem.
