A muskétás

Full text search

A muskétás
– Én – mesélte nekem egyszer valaki éjszakának idején – muskétás voltam a harmincéves háborúban, a Rajna mellett, és fehér strucctoll volt a fövegem mellett, a hátamon pedig kerek selyemköpenyeg, mert éppen abban az időben raboltuk ki Homburg városát.
Tehát a Rajna mellett jártunk akkor, és jöttünk, jöttünk, nagyon messziről jöttünk. A csizmámon még rajta volt Spanyolhon pora, a gondolatom még fekete szemű madridi szenyórákat ölelgetett, és a nótám, amit dúdolgattam, éjjeli gitárpengés és mór rabszolganők énekéből való volt, de igazában már javában hemperegtem a Rajna városok kocsmáiban, tagbaszakadt és tejképű német asszonyságok voltak a szeretőim, és a nótánk egy hosszadalmas üvöltés volt, amelyhez a taktust az ónból készült boroskancsóval vertük.
A pajtásaim mindennap ámbrával füstölték meg magukat, mert valami cudar betegséget hoztak el a félszigetről, de én már akkor is szerencsés fickó voltam, és a testem külsőleg nélkülözte azokat a sajátságos fekélyeket, amelyekről az igazi Wallenstein-muskétást Cadiztól Krakkóig meg lehetett ismerni. Szinte jelvények voltak azok a különös, forradásos sebhelyek az arcon. Akinek volt, az biztosan végigcsinálta a spanyol háborút. Mint mondám, nekem ép volt az orrom, mindkét szemem is megvolt (pedig éppen szem dolgában fogyatkoztak bajtársaim), és a szájam se volt ánizsszagú az örökös orvosságrágástól, hanem borszagú, valóban borszagú, amitől nem undorodtak, sem nem féltek a tejképű rajnai asszonyságok.
Az övemben valódi jó Fülöp-aranyak, a tarsolyomban mór ékszerek, és a testemen ing, valódi ing valenciai csipkéből, amit valami hercegnéről rántottam le – ibi-ubi. Ugyan kivel cseréltem volna Wallenstein muskétásai között? Útközben elhullott pajtásaimmal-e, akik rettentő kínjukban a földön fetrengve dobálták el maguktól a szerzett mór ékszereket, mintha az hozta volna betegségüket? Vagy cseréltem volna51 ámbraszagú barátaimmal, akik józan fejjel csak fekete álarccal arcukon közeledtek nőkhöz, de ritkán voltak józanok? A muskétásnak már csak az a sorsa, hogy elevenen hordozza magával a hullaházak szagát, én pedig szerencsés fickó létemre csak borszagú voltam, rajnai bortól szagos, amely szagtól a folyó menti asszonyságok nem undorodtak.
Ha kockáztam, nyertem; ha ittam, jókedvű voltam; ha verekedés volt, sohasem húztam a rövidebbet. Vajon a szerencse mely csillagzata alatt születtem én, egyszerű muskétás a brandenburgi herceg seregéből?
Elbizakodottságomban már pénteken is hússal éltem, és a gyónásban sem voltam mindig igaz, amikor szerencsém aztán elhagyott.
A Rajna mellett történt – mondom –, hogy melyik városban, már arra nem emlékezem, hisz azok a Rajna menti városok olyan egyformák, akár a szenyórák legyezői Madridban. Nemhiába álmodtam sárkánnyal, mely a torkomba harapott, és rossz ómen volt már a csuklyás barát is, akivel a városon kívül találkoztunk, amint csengettyűjét rázogatva riasztotta el magától az eleveneket és holtakat. A város polgárai meg csaknem becsapták orrunk előtt a kapukat, és néhány jó pajtásomnak lyukat ütöttek a fejébe, amíg nagy nehezen elhelyezkedhettünk a városban. A szíves fogadtatás viszonzásául felgyújtottuk a városbíró házát, és elcsendesítettük a lármásabb polgárokat. Mondom, itt történt, hogy szerencsém elhagyott.
Igen jó borok voltak ebben a városban, és naphosszant főzték a polgárnék konyháikon. Dupla aranyaink nem tévesztették el megszokott hatásukat, és kemény ökleink is megtették a magukét arra nézve, hogy nyugalom legyen a városban. Éppen tél elején voltunk, és már arra gondoltunk, hogy a telet kényelmesen kihúzzuk ebben a városban, hogy tavasszal Flandriába rukkoljunk; egy öreg polgárnál, kinek fiatal felesége volt, olyan pompásan elhelyezkedtem, mintha hátralevő életemet házuknál akarnám eltölteni; a bajtársaim is szorgalmasan füstölgették kifelé magukból a spanyol ördögöt, amikor beütött a mennydörgős mennykő az egész nyugodalmas állapotba… Hiába, a szegény muskétásnak csak nem való a családi boldogság!
Ádvent előtt voltunk, és nagyokat ittunk, készülődvén az ádventi böjtre. Egy napon tán többet is ittam, mint amennyi szokásom volt, mert a kockákat sem tudtam úgy forgatni, mint rendesen, és boros fejjel ődöngtem a régi városka utcáin. A polgárok tiszteletteljesen kitértek előlem, és nem mertek haragudni még azért sem, hogy sapkájukat leütöttem fejükről; én meg magamban egy darabig azt számolgattam,52 hogy hány tallért is lehetne kiszorítani az Orsolya-apácáktól, ott, a város közepén levő nagy zárdából, ha az ember nagy komolyan fogná a dolgot, amikor aztán eszembe jutott, hogy gyerünk haza az én öreg polgár bácsimhoz, aki bizonyosan nem tudja, hogy mi történt velem: amikor csak nagyot kiált valaki a hátam mögött, és a hangban nyomban felismertem a Korvég hangját.
Ott dulakodott a lengyel muskétás három-négy polgárral a piacon, és a polgárok ugyancsak szorongatták hegyes csákányaikkal. Bőségesen vérzett a lengyel, amikor odaértem és szétcsaptam a polgárság között.
– Köszönöm, pajtás – szólott a lengyel –, de én már nem sok hasznát veszem segítségednek. Megszúrtak a szívemnél ezek a kutyák. De te felmehetsz ide a házba, és nem bánod meg, ha felmentél.
A lengyel ezután már nem sokat beszélt, én pedig bementem a házba, amely előtt a csetepaté történt. Benyitok sorban az ajtókon, egy darabig senkit sem találok. De a legutolsó szobában fekszik ám egy selyemmellényes polgár a földön, mozdulatlanul, az arcán mindjárt megismertem a lengyel kezének nyomát, a szúrást a két szeme között, mellette sivalkodik pedig egy asszonyféle.
Asszony?
Leány!
Sok szép nőt láttam, de ilyent még nem. Hamuszürke köntöse egy percre megriasztott, de aztán a bor és vér gőzében megrészegülten nyújtottam ki a kezem utána. Ő rám nézett és sziszegett, mint a kígyó a Pyrenneken, ha reátaposnak. De én csak közelebb, közelebb jöttem, és beszéltem hozzá, amint már ilyenkor beszélni szokás.
– Hagyj békét, katona – kiáltotta –, én szent leány vagyok. A fekete Mária áldása van rajtam. Meghal az a férfi, aki engem megcsókol.
De én csak nevettem. Szent leány! Szent leány! Az ördögbe, ez kell a szegény muskétásnak.
– Katona, én a halál vagyok. A fekete halál! – kiáltotta ő. – Én azok közül vagyok, akik az országúton felszedik az elhullott embereket. Az én szerzetem hordja a hamuszürke ruhát, és a hivatásuk emberi fülnek a legborzalmasabban hangzik: a pestis és a bélpoklosság gyógyításáért vagyunk e földön. Hagyj békében, katona. Meghalsz, ha megcsókolsz. Én megátkozlak.
A vér bugyogott a földön fekvő öreg férfiú arcából, és én megrészegültem. Átkozott rajnai bor! Futnom, menekülnöm kellett volna e leány53 közeléből, és én maradtam. És közelebb mentem hozzá. És megcsókoltam.
…Azóta nincsenek dupla aranyak az övemben, a boritaltól szomorú leszek, és az arcomon fekete álarcot hordok, mert a csók nyomán, hajh, eltorzult az. Cadiztól Krakkóig hordjuk a muskétások jelvényét, a torz arculatot. Az átok megfogant. És várom az időt, hogy elhullva az országúton, találkozhassam szerelmesemmel.
(1909)54

 

 

Noviny Arcanum
Noviny Arcanum

Podívejte se, co o tomto tématu napsaly noviny za posledních 250 let!

Zobrazit

Arcanum logo

Arcanum Adatbázis Kft. je předním poskytovatelem obsahu v Maďarsku, které zahájilo svou činnost 1. ledna 1989. Společnost se zabývá rozsáhlou digitalizací, správou databází a vydáváním kulturního obsahu.

O nás Kontakt Tisková místnost

Languages







Noviny Arcanum

Noviny Arcanum
Podívejte se, co o tomto tématu napsaly noviny za posledních 250 let!

Zobrazit