Az út kövei Kufstein felé
Az út kövei Kufstein felé
Most már aztán megint odakünn volt Rózsa Sándor a betyárok országútján, nem lesz belőle csendbiztos, se csendbiztosné Juliskából, Jusztinból se csendbiztos szeretője.
Lódult előre, mint a kivert bika.
Véres nyomokat hagyott a csizmasarka ott, ahová lépett. Kitért rettentő tekintete elől az oktalan barom, hideglelést kapott a pásztor, felrebbent a mezőről a varjú, anyja alá bújt a kiscsikó, a kutyák behúzták a farkukat, dzsidáskatona sárga-fekete strázsaházában kísértetet látott, amerre Rózsa Sándor járt.
Most kezdődött az idő, amikor a kiégett pásztortüzek kormos helyét utasok kiontott vére lepte el. A pusztai házak bezárt ajtóin haramják fejszecsapásai dördültek fel, amikor a szegedi tornyokban éjfélt vertek az órák. A köszörűkövek szórták a szikrát, amikor rablógyilkosok kését fenték. Az éjszakai széllel kísérteties lovasok dobogása közelgett az emberlakta helyekre. A vásáros csizmadiáné szörnyet szült ijedtében, amikor az országúton vad képű legények ragadták meg a futamodó lovak zabláját.
Az öregasszonyok régi világbeli, hajmeresztő esti mendemondáira senki se hallgatott. A hetivásáron a csirke árával együtt mondták a holtak számát, akiket Rózsa Sándor küldött a másvilágra.
Ötvenes évek! Vércsepp hullott a madárról, amely a Duna-Tisza közén átrepült. Ember sikoltott a kés hegye alatt, nem pedig a hízott sertés.
