AZ ÖNMAGÁVAL VEREKEDŐ KÖLTŐRŐL
AZ ÖNMAGÁVAL VEREKEDŐ KÖLTŐRŐL
Adyról sok legendát írnak össze, különösen majd akkor, ha az a nemzedék, amely őt személyesen ismerte: kiveszőben lesz. (Az irodalomtörténetnek is megvannak az öreg honvédei. Tán még most is él Magyarországon olyan ember, aki Petőfi barátságával dicsekszik, pedig bizonyosan tudjuk, hogy az összeférhetetlen természetű és meg nem bocsátó Petőfinek alig volt néhány barátja.)
Adyról majd összekeverednek a legendák. Éppen a napokban olvastam, hogy Sz. Z.-t megbotozni akarta egy kávéházban. Lehetséges, hogy így történt, ámbátor Ady Endre inkább csak az írásaiban, az élete hullámvonalában volt forradalmár. Személyes érintkezésében és józan állapotában: csaknem annyi megejtő kedvesség volt benne, mint Bródy Sándorban. Végtelen gyöngéd és megértő tudott lenni, és majdnem olyan lágy, mint egy nő. Petőfiről azt jegyzi fel Szemere Miklós (a költő), hogy parasztdölyfösségében: leginkább a fényes és gyakran újított csizmáira volt hiú. Mert (gondolja vagy mondja Sz. M.) gyermek- és ifjúkorában sokat járt mezítláb. A Szilágy megyei születésű gyerek, debreceni jogász, később vidéki hírlapíró: büszke volt arra, hogy Párizsban járt, pedig az ő idejében a magyarok már elég sűrűn felkeresték a külföld nagyvárosait. A Három Hollónál, ahol Párizsról beszélt, még nemigen lehetett tudni, hogy tíz-tizenöt esztendő múlva e rendszerint hálátlan nemzet koporsójához akkora ciprusát helyezi a megemlékezésnek.
Bár én azt hiszem, hogy Adyt még mindig nem ismeri eléggé Magyarország. A halottal majd könnyebben megbarátkoznak, mint az élővel. Holott az élő, egykor legszemélyesebb híveit kedves és gyengéd szeretetre méltó magaviseletének köszönhette. A pálya legelején.
(1919)459
