A „CSENDILLA”
A „CSENDILLA”
A múlt század ötvenes éveiben volt divatos e szó, és jelentett szőlőbeli kormos présházat, víg lugast, de borospincét is, ha az nem volt valami mély. A csendillába jókedv szerzése végett jártak az akkori magyarok, persze nem a kurjongató, duhaj kedvért, hanem csak azért a szomorkás, búsongós, sírva vigadós, szavalós és dudorászó kedvért, amely Magyarországon az elbukott szabadságharc után engedélyeztetett. Rendszerint a csendillában húzódott meg az ál-Petőfi, a bujdosó szabadságharcos… Ha jól emlékszem: Lisznyai Kálmán, a palóc költő csinálta ezt a divatját múlott szót. A szót elfelejtettük, de a présházak, pincék most is helyükön vannak, és szívesen fogadják a látogatókat, akik varjúfekete nyomokat hagynak maguk után a behavazott utakon. Holt az egész világ, a tél madara óvakodva száll az ott felejtett szőlőkarók között, aranyért sem lehet hallani csengőt, amíg az előlépegető pincekulcstulajdonos a zárban megforgatja az öreg hangú kulcsot. Ez a reszelős hang a legelső, amely némi mozgalmat idéz elő a téli csendben. Az első dolog szemügyre venni: vajon jártak-e itt bortolvajok? Termett mindenkinek elegendő az idén, bolond nyúlna máséhoz. Ezalatt a borok is ébredeznek magányukból... Mert jó a bor otthon, a fehérasztalnál vagy a kemence mellett is, de szerfölött megkedvesedik a bor, ha utat kell érte tenni téli délután. A csendillában pókháló van, amely szeret a kalapokra telepedni; szénnel, korommal falra írott nevek mutatkoznak, amelyeket szokás minden pincelátogatás alkalmával elolvasni; sárgára kopott poharak vannak, amelyekből ez és amaz nevezeteset ivott. Tanácsos a csendilla látogatásához kézilámpást vinni magunkkal, mert télen sebtében alkonyodik, és az idevezető nyomok már eltűntek a hóesésben.
(1924)130
