A kaszás
A kaszás
Aki reggeltől estig kaszál, az nem haragszik senkire. A jó kaszás egész testével kaszál. Nekilendül, a dereka jobbra hajlik, a karja kinyúlik, míg a két lába mozdulatlan, mint a cölöp. Aztán suhint a kasza, a két kéz markolja a kaszanyelet, a derék és a test fordul a kaszálás irányába, és a fű a földre fekszik halk szisszenéssel, mint aki befejezte életét. Aztán jobb lábával előrelép a kaszás. A tempó újra elölről kezdődik.
Az úszástól – különösen mély vízben, ahol nem lehet bármely pillanatban a fenékre ereszkedni –, az evezéstől, midőn hullámzik a tó, s a part még messzire van, a vívástól, amelyet kemény ellenféllel gyakorolunk: izomlázat kap a test. Olyan fájások jelentkeznek, amelyekről addig fogalmunk sem volt. Hosszas vadászat vagy utazás; hajtás vagy lovaglás ugyancsak lázas állapotba kergeti az izmokat.
De mi ez a kaszáláshoz mérve!
A kaszálás után elválik a test a lélektől. Az öntudat úgy szálladoz a mozdulatlan test felett, mint egy kis fehér lepke a szélben. Kaszálás után elmúlik minden fájdalom, ambíció, nyugtalanság, akarat. A boldogtalan szerelem, az életuntság, az idegesség, a dac, az önbizalom és a többi semmiségek, amelyek bolhák módjára bántják az embereket: elmúlnak, elszaladnak. Mint a száraz levél a kerítés mellett a széllel: úgy zörög el az emberből a harag, a bosszú, a féltékenység, az epés kedv. A kaszás fekszik, mint a legyőzött ember. A kaszásnak nem kell nóta, nem kell lány, még az ennivalóból is megelégszik a minimummal a gyomor. A kaszás akkor sem nyitná fel a szemét, ha tündérek valceroznának a gyepen, ha a csillagok a bokrokra telepednének, ha a hold gatyában menne végig az országúton. A kaszás kiterítve fekszik, mint az indiai fakír, aki önmagából száműzni tudja bizonyos időre az életet. A kaszás nem gondolkozik, mert nem fáj semmi. Ő az a fájdalommentes, elevenen holttá válott ember, aki nem is álmodik, mert nincs mit álmodni. Ő az, aki elfelejtette addigi életét, baját,554 bánatát, örömét, reménységét. Ő nem gondol a holnapra, a horizont mögött levő országutakra, a távolság városaira, földhajlás alatt rejtőző kis falvakra, a nyugtalan utazásokra. A kaszás fekszik, mert túl van azon, hogy érdemes legyen valamiért felkelni. A kaszásnak nem kell pecsenye, sem bor. – Ilyen lehet az ember, midőn végleg elfáradt élni, és nem vágyódik másra, mint az örök nyugalomra. Ilyen lehet a százéves ember, aki mindennap csodálkozik, hogy felébred. Nem csoda, hogy a néphit kaszával képzeli a Halált. Rokonok ők, a halál és a kaszás. Jó testvérek, akik megértik egymást, akiknek nincs titkuk, mert hiszen nincs is titok az előtt, aki semmire sem kíváncsi.
Az örök nyugodalom előszobája a kaszálás után következő éjszaka. Akik annyit kacérkodtunk ábrándos korunkban az ifjú halállal, a repkényes sírral, amelyet majd bizonyos kedvesek meglátogatnak, ahol elhalványodunk, mint a holdsugár a falon; mi, régi bolondok, akik minden csekélységért, asszonysarokért, rossz időért, egérnyavalyáért, szentimentális éjszakákért meg akartunk halni, neuraszténiások, melankolikusok vagy jókedvű lármásak; esztendőnkint egyszer kaszáljunk egy napig, hogy másnapra elmenjen minden kedvünk az élet megvetésétől, az ébredések unalmától. A kaszás mindennap a túlvilágból jön vissza, ahol holtan feküdt egy rövid éjszakáig. A kaszás az örökkévaló élet egy jelképe. Mindnyájan elmegyünk egy darab időre a halál országába, ahol kipihenjük az élet fáradalmait, de bizonyos idő múltán, midőn erőink visszatértek, ismét szüksége lesz ránk a természetnek, és visszatérünk harmatban megmosakodva, üdén, boldogan, újjászületve, hogy elvégezzük a kaszálást, learassuk az életnek reánk borított részét, tarlóvá tegyük a földet, amerre súlyos léptekkel jártunk.
(1918)555
