1
1
Mágnás Elza sohase szerepelt regénykönyvben, legfeljebb hírlapban, a rendőrségi és törvényszéki tudósításban: egy magyar regénykönyv a háború előtt pedig éppen Mágnás Elzának köszönhette szokatlan sikerét.
Akkoriban történt (1913-ban), hogy a péklegény megölte és kirabolta a fővárosi éjszakák ünnepelt hölgyét, a vízkékszemű, szőkére rizsporozott hajú tüneményt, a táncházak báva pillangóját.
A hírlapírók, mint már ilyenkor szokás: részletesen megírták a rablógyilkosság körülményeit, és az egyik rendőrségi tudósító úr, hogy lepipálja a többieket, jelentésében odavetőleg azt is megjegyezte, hogy annak az olvasónak, aki a kimerítő reportázs után még többet is akar tudni Mágnás Elzáról: el kell olvasni az akkoriban megjelent Vörös postakocsi című regényt, amelyet a regényíró Mágnás Elza változatos, demimonde életéből „vett”.
Egy szóval se írt többet a rendőrségi riporter (igaz, egy nagyon olvasott hírlapban), de másnap, harmadnap, körülbelül egy-két héten át olyan mértékben nyilatkozott a közönség érdeklődése, hogy a regény első kiadását (békebeli 5–5500 példányt) a vásárlók elkapkodták a könyvesboltokban. Szerencsére a könyvkiadó nyomban segített a közönségen, amint a regénykönyvek elfogytak, újabb ötezer példányt nyomatott.
A történelmi igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a rendőrségi tudósító értesülése a Vörös postakocsi tartalmáról, enyhén szólva, nem fedte az igazságot; ágas-bogas, futamodással teli életében a rendőrségi tudósítónak nem is lehetett komolyan ideje a regény elolvasásához, csak úgy röptében célzott a madárra, és a nyíllövésnek ilyen sikere volt.
Mert rablógyilkosság akkoriban még nem volt hétköznapi esemény a főváros krónikájában, pláne egy Mágnás Elzához hasonló480 hölgyet ritkán öltek meg, őt inkább imádni volt szokás az urak és pékek részéről egyaránt. Mágnás Elza (egy mosónő gyermeke, aki „Mágnás” nevét ridegen büszke, szótlan és fennhéjázó magaviselete miatt nyerte az éji társadalomban) nem arra született, hogy egy péklegény, a cselédje kedvese megölje az ágyában, hanem arra volt kiválasztva, hogy minden este más és más toalettben pompázzon, az ártatlansági fehértől kezdve a hercegnői uszályálmokig; a legújabb párizsi remekműveket viselje testén ékszerek alakjában; méltóságteljesen hordja fejdíszeit, amely méltóságteljes magatartáshoz alkalmasak voltak a földig érő tükrök, amelyek az éjjeli mulatóhely („Orfeum”, „Ősbudavára”, a „Casino”) falait bevonták – csak amidőn váratlan halálának híre megérkezett, akkor eszméltek rá ismerősei, hogy egész életében, amit a fénylő parketten, az illatszeres, langyos atmoszférában, szünet nélkül zengő hegedű- és fuvolahangok között töltött Elza: a saját első osztályú elmúlását példázta.
Temette magát, mint egy fulladásig megtelt bálványt, amely mindent elért az életében, amiről kevéske fantáziájával valaha álmodhatott.
Sleppes ruhát és saját lakást, drága ékszert és irigy tiszteletet a barátnőknél, megkülönböztetett bánásmódot a gavallérok részéről, mert tömöttebb erszénnyel Mágnás Elza asztalosmesterénél senki sem rendelkezett, és a „direkció”, a mindenkori mulatóhelyi direkció tiszteletét, mert Mágnás Elzát sohase kellett reggelenként kiseprűzni a takarítással együtt, szinte szolidan, józanon, méltóságosan, mint valami hivatalból ment haza hajnalban a táncteremből.
Mondd, ó, mondd, emlékezet! Nem élhetett volna e szőke púderbálvány ilyenformán az emberi kor legvégső határáig?… Mikor már minden vágya beteljesült, amelyről a mosóteknő mellett, vagy a Városligeti Színkör körül vizet árulva, ősbudai korzón műsort kínálgatva és a Stefánia úti mellékutak padjain hálva: álmodott? Miért kellett a péklegénynek jönni egy hajnalon a mennyezet alatt szendergő, élete üdvösségét megélt kisasszonyhoz, loppanó léptekkel a cselédszobából, a mindeneslány vackából, hogy végezzen ezzel a megtestesült boldogsággal, aki mindent, amiről egy kolduslány ábrándozhatott Pesten, megvalósulva látott maga körül?
A végzet útjai kiszámíthatatlanok, mondták 1913-ban, amikor Mágnás Elzát a gavallér asztalosmester éppen olyan pénzpazarlással eltemettette, mint ahogy életében gondoskodott róla. A temetésen481 többen voltak, mint egy megyei püspökén, de nem olyan válogatott publikum, mert hallani lehetett megjegyzéseket, amelyek azt kérdezték, mit csinál vajon felesleges pénzével ezentúl az önfeláldozó eltartó? Sőt némelyek hangosan hirdették, hogy egy jó állás üresedett meg a fővárosban, a Mágnás Elza állása. Vajon ki merészeli a végzetes állást betölteni?
