5. HOGYAN VÉDETT EÖTVÖS KÁROLY?
5. HOGYAN VÉDETT EÖTVÖS KÁROLY?
A foglyok csak növesztették a szakállukat a börtönben, mint ez a foglyoknak a világ fennállása óta szokása, de a külső világ annál inkább megrendült a törvényszék vádhatározata miatt.
A „tiszaeszlári hecc”, amelynek valóságában (a gyilkosság rituális célból való elkövetésében: komolyan talán csak párszáz ember hitt Magyarországon, aki a meghamisított „Talmudnak” is hitelt adott, amikor azt ebben az időben Rohling kiadta), a „tiszaeszlári hecc” a királyi törvényszék határozata folytán fenyegető árnyként kezdett508 növekedni a szemhatáron, mint valami ismeretlen, földöntúli fekete szellemalak, amely nagy pusztításokat végezhet az addigi, elég nyugalmasnak mondható civilizált életben. Ha valóban kiderül, hogy a sakterek csakugyan vallási okból, húsvéti rituális törvény értelmében vették vérét a keresztény leánykának!… Ha a kótyagos Scharf Móric vallomásai igaznak bizonyulnak!… Ha bebizonyosodik, hogy egy egész zsidó hitközség szövetkezett egy senkinek sem vétett cselédleányka elpusztítására, eltüntetésére, hullájának úsztatására!… Kiszámíthatatlan dolgok következnek a világon.
Kellő védőkről kellett tehát gondoskodni a bebörtönzött áldozatok mellé, akik a tárgyalás lelki tortúrái alatt is figyelmezzenek, hogy az igazság el ne homályosodjék.
Odáig igazában csak Heumann, egy széles vállú és eszes nyíregyházi ügyvéd foglalkozott a zsidók dolgaival. Ő jelent meg a bíróságoknál, a tanúkihallgatásoknál, koldusok ügyét vitte, akiktől ügyvédi honoráriumra nem számíthatott. Ellenben annál több része volt bántalmazásban, amikor a „svarc auf veisz” bebizonyosult gyilkossági ügyet „hátráltatta” közbelépéseivel. Nem a legszerencsésebben mentek a dolgok kezében; hónapról hónapra újabb nyomokat talált a hatóság a zsidók bűnössége mellett (a tutajosok vallomása volt talán a megrendítőbb, akik bevallották, hogy hullaúsztatást bíztak rájuk az eszlári zsidók küldöncei, sőt látták is a szekéren a tutajhoz szállított hullát); másrészről tanúi jóformán csak a vádhatóságoknak voltak a legkülönbözőbb eseményekre.
Heumann-nak ugyan segédkezett még egy fiatal pesti ügyvéd, bizonyos Székely Miksa, akinek az a nexusa volt e vidékkel, hogy a nyíregyházi főtrafikosnak volt a fia.
De nyilvánvaló volt, hogy ketten nem bírják a tizenöt vádlott védelmét, bár Heumann kősziklából faragott, félelem nélküli, ragyogó eszű védőnek bizonyult a zuhatagként ömlő csapások alatt is. (Hátramaradt iratai, levelezései, amelyeket e sorok írójának volt alkalma áttanulmányozni, bizonyítják, hogy nem ijedt meg az üldözésektől, háza ablakainak gyakori beverésétől, sőt az életveszélyes fenyegetésektől se, amelyek a vizsgálati fogságban levő zsidók védelme között érték. Fanatikusan bízott az igazság kiderülésében, bár az mindig távolodni látszott az újabban történő nyomozások révén.)
Végre, csaknem másfél évi bebörtönzés után, a végtárgyalás kitűzése előtt, mint abban az időben mondták: „az akasztófa árnyékában”,509 eszükbe jutott az ártatlanul szenvedő „hitsorsosainak”, hogy az eszlári pörben hatékony védelemről is gondoskodjanak.
Volt akkoriban valamely zsidó egyesület, amelyet különböző neveken emlegettek; mondták zsidók általános szövetségének is. Ennek a szövetségnek volt egy budapesti megbízottja, aki kutatni kezdett megfelelő, országos nevű védőügyvédek után, akik majd a bíróság előtt a vérvád gyanúsítottjait megvédelmezik az igazságtalanságtól. Hol lehet találni ilyen bátor és köztiszteletben álló védőt? Csak a függetlenségi pártban, amelynek hőseiről már előbb beszéltünk. Ott voltak azok a férfiak, akik az országos bajokban, a nemzeti veszedelmek idején, de a nagy igazságtalanságoknál is fel mertek szólalni. Ott volt Polónyi Géza, Eötvös Károly és más híres ügyvédek; igaz, hogy ezen a párton voltak Verhovay, Istóczy Győző, Ónody Géza és a többiek is, de másabb világfelfogással és világszemlélettel, mint a függetlenségi párti képviselők nagyrésze. (Polónyi Géza Nemzeti Újság címen napilapot indított Verhovay Gyula Függetlenség-e ellen, míg Eötvös Károly a legokosabb „újságkirály”, Csávolszky Lajos Egyetértés-ének volt munkatársa Ágai Adolffal együtt, ahol a függetlenségi politikát pompásan keverték a szabadelvű eszmékkel. Megnyugtató érzés e kor történelmének tanulmányozói részére, hogy az újságírók akkor is tudták a magukét, mit kell írni lapjaikba, ezelőtt ötven esztendővel, amikor látszólag megzavarodott volt a világ. Céltudatosság nélkül sohase jelentek meg sorok a korabeli sajtóban!)
Az eszlári védők csoportjának összeállításánál legelsősorban Eötvös Károly neve került kombinációba. Valahogyan higgadtabbnak, megbízhatóbbnak, sőt tekintélyesebbnek látszott ez a függetlenségi követ, mint az egyéni harcokban sokszor elvakult, legkülönbözőbb ellenségekkel küzdő, nagyeszű Polónyi Géza, aki éppen akkor volt belekeveredve valamely ügybe, amelyet „gráci postarablás” néven emleget a kriminalisztika. Arról volt szó, hogy a gráci postahivatalban kiraboltak egy öregurat, aki éppen pénzküldeményt akart bízni a császári postahivatalra. A tettesek Budapestre menekültek, és Polónyi Géza, a híres ügyvéd védelmét kérték.
A korszak ítélete szerint az ügyvédnek, bármilyen csodatevő hírében állott is, válogatni kellett volna azok között az ügyek között, amelyekben szereplést, pláne védői tisztséget vállal. Holott a bűnösöknek510 és ártatlanoknak mindig szükségük van a jó ügyvédekre! Polónyi Géza elvállalta a gráci postarablók védelmét, és ezért maradt ki az eszlári kombinációból, holott az eszlári pörben éppen régi ellenfelével, a végzetes és perkeverő Verhovay Gyulával vehette volna fel a harcot újra régi bajvívó módjára, aki szeretett körömszakadásig küzdeni.
Eötvös Károly ebben az időben még többnyire csizmában és szűk magyar nadrágban, Deák Ferencről nevezett térdig érő, zsinóros kabátban, csokorra kötött, rojtos nyakkendőben, nyitott gallérban mutatkozott a külvilág előtt, a nyolcvanas évekbeli tekintélyt tartó, vidéki urak ruházkodásában. Ilyen ruhában járt a képviselőházba vagy a függetlenségi párt szenvedélyes gyűléseire, mert természetesen a pártbeli veszekedések, az igazán szenvedélyes gyűlölködések, a drágalátos személyeskedések – „ki a legény a csárdában?”, a „tök a tromf”, az „állok elébe”, a „kutya ugat, karaván halad” és hasonló című megszólalások a függetlenségi párt családias, belső gyűlésein történtek. Az öregségére oly félisteni flegmájú Eötvös Károly többször is megdöngette az asztalt, mint erről a hivatalos história tud. Mindig volt kéznél egy-két régi példája, öreg táblabírák vagy nemzeti, többnyire dunántúli régi nevezetességek, akikre vitáiban hivatkozhatott.
Mikor azonban a tiszaeszlári vádlottak védelmére felkérte volt az a bizonyos egyesület, amely a szegény zsidók dolgával törődni kezdett: Eötvös Károly a védői megbízással (és a védelem szervezésével) történt esemény után nyomban felcsapott doktornak. „Vén fejjel”, mint mondogatta, a törvényszéki orvostant kezdte tanulmányozni, a hullák változatait vizsgálgatni, a boncolások jegyzőkönyveit tanulmányozni. Lassan, meggondolkozva, mint egy táblabíró-világbeli úriemberhez illik, haladgatott előre tanulmányaiban. Apránként, délutáni sziesztálás közben, olvasgatta a régi törvényszéki levéltárakból való orvosi „bonc-jegyzőkönyveket”, néha kétszáz esztendőseket, majd meglátogatta a gorombaságáról híres Kovács professzort, az orvosdiákok anekdotabeli rémségét, és kezdett tőle vitatkozás ürügye alatt egyet-mást megtudni; ugyancsak a törvényszéki hullák és a róluk felvett hivatalos jegyzőkönyvek szapora olvasgatása után látogatott el Scheuthaler orvosprofesszor úrhoz (aki később a nyíregyházi tárgyaláson, ahol szakértőként meghallgatták, azt vágta ki a bíróság előtt, hogy életében legalább negyvenezer hullát látott).
A nyíregyházi börtönben időző zsidókkal – védettjeivel – egyetlen511 szót sem váltott Eötvös Károly ez idő alatt. Heumann-nak, védőtársának, három levelet írt az ügy állása felől tájékozódva. Apró betűs levelei szinte jelentéktelen kérdésekkel vannak spékelve. Az egész gyilkossági ügy nem látszott őt érdekelni tennivalóiban. Hullákat tanulmányozott, hogy majd bizonyíthassa a nyíregyházi kir. törvényszék előtt, hogy a megtalált tiszai hulla (amelyen persze gyilkosság nyomát felfedezni nem lehetett) azonos a keresett Solymosi Eszterével és a halál vízbefulladás útján „jött létre”. Nem mindennapi figuráját a korszak híres védőügyvédjének gyakran lehetett látni a régi klinikákon, ahol holttesteket boncoltak ifjú orvosnövendékek tanulása céljából. Körszakállával, magasodó homlokával, vitézkötéses ruhájában ott álldogált a doktorandusok között, és nyelte a professzorok előadásait, különösen olyankor, midőn vízihulla került a boncolóasztalra. De vizsgálta öreg apácák és ifjú rózsalányok holttesteit is, hogy belelásson a halál után bekövetkezendő rejtelmekbe. Talán egyetlen törvényparagrafust se nézett meg egész idő alatt, amíg a védelemre készült, hónapok munkájával, ellenben annál bőségesebben olvasott orvosi könyveket… Mint az anekdotázó nyelvek mondták: olyan óriási tudásra tett szert nem mindennapi észbeli tehetségével, hogy egy százesztendős anyókáról is bebizonyíthatta volna, hogy azonos Solymosi Eszterrel.
…Szerencsére, erre nem került sor, mert a nyíregyházi törvényszék nem adott hitelt a „gyilkosság” koronatanújának, a gyengeelméjű Scharf Móricnak, az eskütevést tőle megvonta, és a végtárgyalás alatt kivilágosodott igazság révén a vádlottakat a terhükre rótt bűncselekmény alól felmentette.
(1932)512
