4
4
Inczédi Ince későbbi életfolyamán többször került abba a helyzetbe, hogy magyarázatát adja akkori hallgatásának:
– Belátom, hogy kilencvenkilenc férfi az én helyemben akkor az udvarias rendőrnek habozás nélkül azt feleli: „Igen, a jelen levő hölgy a feleségem, és kérem mélyen tisztelt uramat, hogy elégedjen meg ennyivel.” Én voltam az adott körülmények között az a századik ember, aki ezt a könnyű kimagyarázkodást nem tartotta alkalmasnak az ügy elintézéséhez. Miért? Éppen azért a távol levő, szőke nőért, akinek sorsáról kártyát vetettünk, és aki okozója volt minden bajnak. És az ének, az a bizonyos női ének, amely a házba vonzott: még mindig hallatszott valahonnan.
…A rendőrtiszt mosolyogva nézte az aggályoskodó Inczédi urat, míg Zsanét arca lassan felpirosodott, mégpedig olyanformán, hogy valahonnan a lábából szállott fel a vér, s ezért bizonyos idő szükségeltetett ahhoz, amíg a vérhullám felért a nyakáig, onnan füléig, hogy a fülkagylócskák tüzes rózsákká változtak. Ugyancsak kitöltötte a vér homlokát is, hogy feltóduló vértől le kellett sütni a szemét, mert nem tudta volna nyitva tartani azokat az okos, fölényes, sokat látott szemeket.
– Majd én igazolom magam mindkettőnk nevében – mondta Zsanét a rendőrnek, és felállott a szalmafonatú székről, amelyen eddig ült. Ellenben bal lábát, abban a tüneményes, magas fűzős cipőben, amelyet száraz időben mindig a legjobb kaptafán tartott, a bal lábát feltette a székre, és a köpönyeg szárnyát, vele együtt a szoknyát is felemelte körülbelül térdére, ahol harisnyakötőjének kellett volna lenni. A harisnyakötőt ellenben egy fekete-sárga kardszíj és arról lelógó arany tiszti kardbojt helyettesítette.
Zsanét a kardbojtra mutatva, így szólt a rendőrhöz:
– Boldogult férjem tulajdona volt ez.
Kubinyi, aki egyébként is meg volt győződve a jelenlévők ártatlanságáról,10 ekkor összeütötte a bokáját az arany kardbojt előtt, és feszes állásban felelt:
– Asszonyom, nem tehetek mást, mint bocsánatot kérek.
Szárazon meghajolt Inczédi úr felé, és igyekezett kívül lenni az ajtón.
Zsanét eleresztette ruháját, és bizakodva szólott Inczédi úrhoz:
– Filkóm! A kártyavetésnek vége van.
És napokra felvidámodott, megfiatalodott a kis kalandtól, mintha külföldi utazást tett volna az ősz elől.
(1930)11
