2
2
Azt az elemózsiáskosarat, amely örökké emlékezetes marad előttem, Budapest és Sátoraljaújhely között láttam, csakhogy Debrecenen át számítva az utazást, mint majd később el is mondom, hogy miért.
– Talán nem is kosár volt, ha jól meggondoljuk – mond Sajtosi végigsimítva homlokát. – Ha jól emlékszem, amolyan bársonyból vagy ilyenféléből készült táska lehetett, amelynek egyik oldalán kézimunka volt, amelyet még valamely öreg asszonyság hímzett, amikor ez a táska a vonat helyett a postakocsin utazott. Miután a táska jó anyagból volt, száz esztendő múlva is megmaradt, mint a régi vadásztarisznyák, és tovább folytatják életüket, ha kellő mesterember készítette. A mindenre gondoló egykori asszonyság a bársonytáska másik oldalára ötágú koronás monogramot is hímzett, ölelkező P. B. betűket.
És íme, P. B. megint utazik, száz esztendő múltán is a régi táskával, postakocsi helyett vegyesvonaton, amilyennel én szerettem szolgálati útjaimat megtenni. A táska megtömöttnek látszik most is, mint Biasini gyorskocsiján, amelyen először tanult meg utazni.
– Egy borjú is elférne benne – mond egy útitársunk, aki ugyancsak megszemlélte a táskát.203
– Egy borjú talán nem, de egy hathónapos malac mindenesetre – felelt P. B., és hátraszegve nyakát, felnézett a feje felé helyezett táskára.
Az útitárs Mária-Besnyőnél leszállott, valami nyaraló lehetett (krémnadrágban) az istenadta, azután hármasban maradtunk, a bársonytáska, P. B. és jómagam.
