Kutyaviadal.
Kutyaviadal.
Ez a valamikor rendkívül népszerű "sport" egyáltalán nem nemes, de ősi hagyományokra tekinthet vissza. Rómában már Kr. e. VII. sz.-ban rendeztek gladiátori küzdelmekkel, állatviadalokkal tarkított ünnepi játékokat. Az arénákban egyebek között kutyák (hatalmas masztiffok, ill. valamivel kisebb, de rendkívül szívós buldogok) viaskodtak medvékkel, oroszlánokkal v. emberekkel.
A középkorban - főleg Angliában - hallatlanul népszerű volt a bikák és kutyák viaskodása, majd amikor a nyilvános bikaingerlést betiltották, ~okkal kárpótolták a "nagyérdemű közönséget". Később a ~okat is betiltották, de még jó ideig tovább virágoztak - természetesen illegális formában -, sőt egyes angol és amerikai lapok beszámolói szerint még manapság is rendeznek titokban ilyenfajta véres küzdelmeket.
Napjaink ~ainak színhelye rendszerint egy-egy eldugott kisváros v. a vadon távoli zuga, ahol sátorponyvát feszítenek a küzdőtér fölé. Az aréna térdmagasságú fapalánkkal körülvett 5X5 m-es térség. A viadal olykor mindössze öt percig, de néha két óránál is tovább tart!
A dráma főszereplője és szenvedő alanya rendszerint a bullterrier, ez a harcos, elszánt, rendkívüli küzdőszellemű kutya, amelyet még tovább vadítanak: embertelenül kegyetlen kiképzéssel készítik fel egy-egy viadalra. A titokban terjesztett "kiképzési útmutató" egyebek között olyan tanácsokkal szolgál, hogy a kutyát minden macskára és kóbor ebre rá kell uszítani, hogy tépje szét; az is a vadítást váltja ki, ha az ember a kutyát kiköti, és a közelében ruhaszárító kötél végére szerelt ketrecben macskát hintáztat. A bullterrierek amúgy is dühödt állatok, de így még vadabbá válnak! Az arénába kerülő ebeket gazdáik a döntőbíró vezényszavára egymásnak engedik, és az a vesztes, amely végül már nem reagál a bíró felhívására és megtagadja a támadást. A küzdelem nem végződik minden esetben halállal, van úgy, hogy az egyik eb megadja magát. Olykor a gazdák vetnek véget a küzdelemnek, hogy összevarrhassák kutyáik sebeit. A ~ok művelői, a dog-fighterek, persze hangsúlyozzák, hogy a küzdelem rendkívül sportszerű: kizárólag azonos nemű és testtömegű kategóriába tartozó állatok viaskodnak egymással; mi több, a szentimentális tenyésztő nemegyszer emlékművet emeltet az elpusztult hősnek. Ezer ~ból - a dog-fighterek szerint - átl. mindössze két-három kutya pusztul el az arénában; arról azonban nem vezetnek statisztikát, hogy hány eb múlik ki a küzdelem után az iszonyú megerőltetéstől, továbbá sebfertőzésben, belső vérzésben, ill. a vesztes - és éppen ezért elkeseredett - tulajdonos golyójától.
"Kutyahecc" Londonban
