bőg
bőg ige -tem [e], -ött, -jön (hangutánzó)
1. tárgyatlan <Szarvasmarha, szamár, némely vadállat> elnyújtott, tompa, mély, erős, panaszos hangot ad. Az oroszlán, a szarvas, a tehén bőg. Rettenetes égiháború keletkezett, … a barmok bőgtek az istállóban, tyúkok, madarak elbújtak. (Mikszáth Kálmán) Igája nem zörög, sem ökre | nem bőg elnyújtva – nincs neki. (József Attila) || a. <Szarvas párzási ingertől hajtva> erős, elnyújtott hangot ad. Ősszel kezdnek bőgni a szarvasok.
2. tárgyatlan (bizalmas, durva, néha tréfás) <Gyermek, nő> hangosan, torkaszakadtából v. nagyon elkeseredve sír. Ne bőgj! Mért bőg folyton az a gyerek? Szóláshasonlat(ok): bőg, mint a zálogos ® borjú. A kocsi másik végében bőgni kezdett egy csecsemő. (Kosztolányi Dezső) [Édesanyám] engem ütött, nem Pistát, aki bőgött, hanem engem, aki szépen befogtam a számat. (Móricz Zsigmond)
3. tárgyatlan (durva) Durva, erős hangon ordít, kiabál v. énekel. Meddig bőgtök még a hon nevében? (Petőfi Sándor) Az istenáldotta ég alatt tisztátalan nyomorultak majszolnak, lármáznak, bőgnek, röhögnek. (Ambrus Zoltán) || a. tárgyas Bőgő hangon mond, közöl vmit. Panaszát bőgi. || b. tárgyatlan (átvitt értelemben, bizalmas, rosszalló) Csak úgy v. szinte bőg: nem kell közelebbről megvizsgálni, messziről megismerszik (rajta) <főleg valami rossz tulajdonság>. Olyan hazugság, hogy csak úgy bőg. Hisz oly világos, szinte bőg, az ügy. (Arany János–Arisztophanész-fordítás) || c. (átvitt értelemben) Bőg belőle a butaság: nagyon buta.
4. tárgyatlan (irodalmi nyelvben) <Tárgy, természeti jelenség> tompán morajló, zúgó, mély, erős hangot ad. Vágtatott a Tisza a rónán át, | Zúgva, bőgve törte át a gátot. (Petőfi Sándor) A vihar bőgött feje fölött s a híd ropogott, recsegett. (Eötvös Károly) Várják már a bányában, hogy a gyárkémény bőgjön. Most elbődül a duda. (Gelléri Andor Endre)
Szólás(ok): ld. szamár.
Igekötős igék: belebőg; elbőg; felbőg; lebőg; végigbőg.
bőget.
