felbukik
felbukik tárgyatlan ige fölbukik
1. Vmiben megbotolva, vmibe beleakadva elesik, a földre esik. Felbukott egy kőben. Felbukott egy kiálló gyökérben. [Jókának] a sok lőre az inába szállott S felbukék. (Arany János) Lovaglás közben felbukott lovával, agyrázkódást kapott és belehalt. (Herczeg Ferenc)
2. <A víz v. más folyékony anyag belsejéből> hirtelen, váratlanul előtűnik, kiemelkedik; felbukkan. Felbukott a vízből. Felbukik a habokból. S ím a Dunából szirt gyanánt Egy ember, kit mély árja hányt Sötéten felbukik. (Vörösmarty Mihály) Mit hoz neked a búvár, | ha fölbukik a habból? | Kezébe szomorú sár. (Kosztolányi Dezső) || a. (ritka, irodalmi nyelvben) <Víz a föld mélyéből> előtör, felfakad. A sziklák tövében olykor egy kristálytiszta … ér bukik fel. (Jókai Mór)
felbukás, felbukó; felbukott; felbuktat.
