j
j [jé] főnév j-t, j-je [e]
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: a nyelv háta és a szájpadlás közt keletkező zöngés réshang (pl. a jár szó első hangja) v. zöngétlen réshang (pl. a harapj szó utolsó hangja). A j ejtése, képzése. Az r-et nem tudván kimondani, j-nek ejtette. (Arany János)
II.
1. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a magyar ábécének az í és a k közé eső tizenhetedik betűje; nyomtatott alakja: j, J. Kis j; nagy J.
2. (rendsz. jelzőként) (ritka) <Felsorolásban, sorszámnév helyett, ha a sorozat többi tagját is az ábécé betűi jelölik:> tizedik. A j) bekezdés; az első fejezet j) pontja.
3. <Írásbeli rövidítésül:> j.: a) járás; b) jobb; (vegyi ipar) J: a jód vegyjele.
