k
k [ká] főnév k-t, k-ja (ritkán írva: ká is)
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: a nyelv háta és a szájpadlás elülső v. középső része közt képzett zöngétlen mássalhangzó, zárhang; a g hang zöngétlen párja (pl. a ki, a kutya szó első hangja). A k ejtése, képzése. Lidit a tutorica szóval csúfolták, mert a k hangot nem tudta kiejteni. (Gárdonyi Géza)
II.
1. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a latin ábécének tizedik, a magyar ábécének a j és az l közé eső tizennyolcadik betűje; nyomtatott alakja: k, K. Kis k; nagy k.
2. (rendsz. jelzőként) <Felsorolásban, sorszámnév helyett, ha a sorozat többi tagját is az ábécé betűi jelölik.> A k) bekezdés; az első fejezet k) pontja.
3. k.: <írásbeli rövidítésül:> a) kedves; k. levelét megkaptam; b) (1945 előtt) királyi; c) <könyvészetben:> kötet; K: a) (vegyi ipar) a kálium vegyjele; b) (légkörtan, tudományos) kelet (égtáj); c) (régies) <1925 előtt:> korona (pénzegység). || a. (Írva: k … v. ká) (szépítő, eufemisztikus kifejezésként) Kurva. Nagy k …
