karó
karó főnév -t, -ja
1. Egy-két m hosszú, egyik végén rendsz. kihegyezett, vékonyabb farúd, amelyet a földbe vernek támasztékul, fiatal fa(csemete) v. némely növény (szőlő, paradicsom, futónövények) mellé. A szőlőt karóhoz kötözik. Szóláshasonlat(ok): úgy ül (v. áll), mintha karót nyelt volna: egyenesen, mereven ü. (v. á). De a kertész eljövendő, S más karóhoz elkötend ő, Szegény rózsák, titeket. (Kisfaludy Sándor) A természet azért rendeli a karót a gyenge paszuly mellé, hogy egyenesre növessze. (Mikszáth Kálmán) || a. Általában földbe verhető rendsz. rövidebb farúd különféle célra; cövek. ® Terítő karó. Az ágas karót a homokba szúrta …, s a lapos bográcsot ráakasztotta. (Tömörkény István) Az országúttól húsz-harminc lépésnyire, vastag karóhoz kötve, rémesen megdagadt tehén állt. (Kuncz Aladár) A parton tömzsi karók, … messzebb fölfelé a vízen egy kikötött uszályhajó. (Nagy Lajos)
2. (néprajz) Földbe erősített, fokokkal ellátott létraszerű magas pózna, melyre felmászva nagyobb területet áttekinthetnek; látófa. A csősz fölment a karóra, amelyről szét szokott tekinteni a birodalma fölött. (Tömörkény István)
3. Régi kivégzési eszköz: földbe ásott, felül kihegyezett rúd, amellyel (beleültetve) felnyársalták az áldozatot. Karóba ® húz vkit.
Szólás(ok): láttam én már karón varjút: a) nem kell úgy hencegni; nem ijedünk meg a nagyhangú fenyegetéstől; b) ismerem már az ilyet; láttam már ilyen csodát; ld. még eb.
Szóösszetétel(ek): 1. karófej; karóhegy; karóverő; 2. babkaró; borsókaró; paradicsomkaró; sánckaró; szőlőkaró.
karós.
