l
l [ell] főnév l-et, l-je [ellët, elje]
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: olyan zöngés mássalhangzó, folyékony hang, amelynek képzésekor a nyelv eleje a felső fogsor táján zárt alkot, s közben a levegő a nyelv vmelyik v. rendsz. mindkét oldalán súrlódva távozik (pl. a lát szó első hangja). ® Veláris l; az l ejtése, képzése. Ó, az i | kelleme, | ó az l | dallama … (Kosztolányi Dezső)
II.
1. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a latin ábécének tizenegyedik, a magyar ábécének a k és az ly közé eső tizenkilencedik betűje; nyomtatott alakja: l, L. Kis l; nagy L. || a. (jelzőként v. összetételben) A nyomtatott nagy L betűhöz hasonló (alakú) <tárgy>. L alakú; L-acél; L-antenna; L-vas.
2. (rendsz. jelzőként) (ritka) <Felsorolásban, sorszámnév helyett, ha a sorozat többi tagját is az ábécé betűi jelölik.> Az l) bekezdés; az első fejezet l) pontja.
3. <Írásbeli rövidítésül:> l: liter; Ld.: a) (földrajz) lakos; b) <könyvészetben:> lap; c) <könyvészeti utalásban:> lásd; (növénytan, állattan) Ld.: <növények, állatok latin neve után> az idősebb és az ifjabb Linné svéd természettudósok nevének kezdőbetűje. || a. L v. (ritka) l: római számjegy, értéke: 50.
