lép [3]
lép [3] főnév -et, -e [e, e]
1. (ritka) Fák, cserjék, főleg pedig a fagyöngy bogyóiból és zöld leveleiből főzött enyvszerű, nagyon ragadós, nem száradó anyag, amelyet vesszőre kenve madarak fogására használnak. Lépet főz. Ostoba cinkék … lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból … (Jókai Mór)
2. (régies) Ezzel bekent vessző; lépvessző. Fölszedi, kirakja a lépet; lépet hány, vet; lépre száll, ragad a madár. Minden madarász megveti nektek A kelepcét, tőrt, lépet, kalitot. (Arany János–Arisztophanész-fordítás) Éhes madár mindig a lépre került még. (Tolnai Lajos)
3. (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) <Gyak. állandósult szókapcsolatokban:> az a szándékos dolog, ravaszság, ügyesség, eljárás, amellyel vkit megfognak, kelepcébe csalnak, rászednek, beugratnak. Lépre ® csal; lépre ® visz vkit. Oh bán! ez a derék asszony … | engemet csak nem fog lépre csalni. (Katona József) A kis hirdetések közt ott volt lépnek ez az egy sor is … (Mikszáth Kálmán) || a. (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) Lépre megy (akad, kerül, ragad) v. lépen akad, ragad: a) <vkinek a ravaszsága, ügyessége, csele folytán> annak hatalmába kerül; b) <vkinek a ravaszsága folytán> olyan helyzetbe kerül, hogy nem tud belőle szabadulni. Vak méh az ifjuság, mely mindenütt Mézet keres, s majd szirtbe ütközik, Majd tüske szúrja, vagy lépen ragad. (Vörösmarty Mihály) Egy pár legény lépre akadt. (Jókai Mór)
Szóösszetétel(ek): madárlép.
