nyelvel
nyelvel [e-e] tárgyatlan ige -t, -jen [ë]
1. (rosszalló) Kihívóan, szemtelenül, hetyke, szapora szavakkal válaszol; szájaskodik, felesel. Arcátlanul nyelvelt. Ne nyelvelj fiam. Arra fogsz felelni, amit kérdezni fogok. (Mikszáth Kálmán) Csak ne szájaskodj, mert egyszer pofon ütlek, tudod! – nyelvelt Bella mérgesen. (Móricz Zsigmond) || a. (rosszalló) Hosszasan, felbosszantó módon, kihívóan, rendsz. egyoldalúan perel, veszekszik. Folyton nyelvel. Zsémbes asszony Júdit, Csak az Isten látja, | Mennyit szenved tőle szegény Jóka bátya | … Oly szelid, türelmes, jó tulajdonságu. | De reá az asszony még ezért is nyelvel: | Érti a hat-vágást Júdit asszony, nyelvvel. (Arany János)
2. (tájszó, kissé régies) Vkit rágalmazva, megszólva, sokat beszél, szájal. Nyelvelnek barátom, hogy sok borral élek. (Csokonai Vitéz Mihály)
3. (népies) <Kutya> nyelvét kiöltve liheg; leffeg. Nyelvel a kuvasz is földre hengeredve, A világért sincs most egerészni kedve. (Arany János) Kutyám nyelvelve a márványra dőlt. (Kosztolányi Dezső) || a. (népies) <Kutya> vizet lefetyel.
Igekötős igék: belenyelvel; visszanyelvel.
nyelvelés; nyelvelő.
