o
o főnév o-t, o-ja
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: középső nyelvállással, ajakkerekítéssel képzett veláris (mély) rövid magánhangzó (pl. az ok szó első hangja). Rövid o; az o ejtése, képzése.
II.
1. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a latin ábécének tizennegyedik, a magyar ábécének az ny és az ó közé eső, huszonnegyedik betűje; nyomtatott alakja: o, O. Kis (rövid) o; nagy (rövid) O. Az „o” betűre mindig úgy fogok gondolni, mint áldásra nyitott szájra. (Móra Ferenc) || a. [ó] (jelzőként v. összetételben) A nyomtatott nagy O betűhöz hasonló (alakú), rá emlékeztető <tárgy, dolog>. O alakú.
2. [ó] (rendsz. jelzőként) (ritka) <Felsorolásban, sorszámnév helyett, ha a sorozat többi tagját is az ábécé betűi jelölik>. Az o) bekezdés; az első fejezet o) pontja.
3. <Írásbeli rövidítésül:> o.: a) oldal; b) osztály; (vegyi ipar) O: az oxigén vegyjele.
