tár [1]
tár [1] tárgyas ige -t, -jon
1. (rendsz. határozóval) <Kaput, szárnyas ajtót, ablakot> (fokozatosan) teljesen kinyit. → Ajtót tár vkinek v. vminek; ajtót, kaput tár sarokra tár; szélesre tárja az ajtót vki előtt. S ajtót tártam csöndesen: | – künn az éj, más semmisem. (Babits Mihály–Poe-fordítás) || a. (régies, költői) <Kart> ölelésre terjeszt. Az óra jő; nagy útra kelt A férj s míg oda jár, Kart hitfelejtő [= esküjét felejtő] nője honn Egy újabb hősre tár. (Vörösmarty Mihály) || b. (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) Keblet tár vminek: átengedi magát vmely érzésnek. Mi is, mint mindnyájan magyarok, nyílt keblet táránk az öröm- és reménynek, melyet nyelvünk terjedés… egy jobb jövendő felől ébresztett. (Kossuth Lajos)
2. (átvitt értelemben, választékos) Vki, vmi elé terjesztve nyilvánosságra hoz v. adatszerűen bemutat, előad vmit. → Elébe tár vkinek vmit; a → szeme elé tár vmit; új → világot tár elénk. Az ország közvéleménye elé tárja céljait. Olvasóink elé tárjuk a bizonyítékokat.
Igekötős igék: feltár; kitár; széjjeltár; széttár.
tárás; tárható.
