toporzékol
toporzékol tárgyatlan ige -t, -jon (hangfestő)
1. <Indulatában, főként dühében> egy helyben, szaporán, hevesen tapodja, rúgja a földet; váltakozó lábával szaporán, nagyokat dobbant. Dühében dühösen, a dühtől indulatosan toporzékol. A gyermek toporzékolt, amikor elvették játékát. Toporzékolva ordított, és követelte a pénzét. És toporzékolva egy álló helyében, Nem tudja: leöntse? vagy nyakára lépjen? (Arany János) Dühösen, szinte toporzékolva kiáltotta: – Megölöm a bitangot! (Gárdonyi Géza) Én még őszinte ember voltam, | ordítottam, toporzékoltam. (József Attila) || a. <Főként ló, ritk. más állat, türelmetlenségében v. ijedtében> gyorsan, ugrálva, izgatottan dobog a földön. A ló toporzékolva várta az indulást. Ragyogott a nap, virgonc lovak toporzékoltak a kapu előtt. (Babits Mihály)
2. (átvitt értelemben, ritka) Toporzékol vki, vmi ellen: dühösen, de tehetetlenül tiltakozik ellene, dühösködve szembeszegül vele. A tisztviselők… toporzékoltak ellene. (Mikszáth Kálmán) || a. (átvitt értelemben) Dühöng, mérgelődik. Ész, mindenható ész kell ebbe az országba, akkor aztán… toporzékolhatnak a magyar urak. (Krúdy Gyula)
toporzékolás; topozékoló.
