verő
verő [e] melléknév és főnév
I. melléknév Olyan, aki, ami ver. A fiát verő apa; az ablakot verő jégeső; a lüktetve verő ér. Édes anyja szegény! kivűl a ruháján, Csókolta nagy fiát, verő szíve táján. (Arany János) Verje meg, verje meg, ha van verő Isten, | Aki csak egy kicsit ósdit akar itten. (Ady Endre) Az egész fürdő … asszonyi illataival, titokzatos visszhangot verő hangjaival olyan volt, mint különös pogány templom, ahol a szerelem istenének áldoznak. (Kuncz Aladár)
II. főnév -t, -je [e]
1. Általában olyan botszerű eszköz, amellyel ütőhangszert megszólaltatnak. A cigány … hangszere fölé hajol … s villámsebesen táncoltatja verőjét a húrokon. (Arany János) || a. (ritka) Harangnyelv. || b. (ritka) Az óra hangosan jelző szerkezete.
2. Habverő. Nem tudja felverni a tejfelt, mert eltörött a verője.
3. (tájszó) Kalapács, kül. nagy kalapács. || a. (tájszó) Kis kalapács, amellyel a kasza élét verik ki.
4. (tájszó, költői) Verőfény (1). Jöttem a Gangesz partjairól, | Hol álmodoztam déli verőn. (Ady Endre) Süttetném még magam erővel A sugaras déli verővel. (Tóth Árpád) || a. (költői) Az az időpont, amikor a legfényesebben, a legerősebben süt a nap, amikor verőfény szokott lenni. A palotát fedi fekete posztó, Déli verőn sem süt oda nap. (Arany János)
Szóösszetétel(ek): 1. verőfa; verőléc; verőpálca; verőpózna; 2. cölöpverő; csipkeverő; dobverő; habverő; kötélverő; lantverő; marokverő; pénzverő; világverő.
verős.
