vese
vese [e-e] főnév vesét, veséje [e, e-e]
1. (bonctan) <Az emberi és a fejlettebb állati szervezetben, a gerincoszlop két oldalán, ágyéktájon, a hasüreg mögött> a víz és a só mennyiségét szabályozó és a szervezetre ártalmas anyagokat vizelet formájában kiválasztó (az embernél ököl nagyságú, babszemhez hasonló alakú) páros szerv; általában mindkettőt, olykor csak az egyiket értjük rajta. Bal, jobb vese: ennek a páros szervnek egyike v. másika; fáj a veséje; eltávolítják a beteg egyik veséjét. Átugortam a palánkon – | Átesém! Hogy megingott bele májam | És vesém. (Petőfi Sándor) A májam és vesém reszketni kezd és reszketni kezd a szívem. (Karinthy Frigyes) || a. A testnek az a külső része a derék táján, a hátoldalon, amelyen belül ez a szerv fekszik. Az orvos megtapogatja a beteg veséjét. Jól oldalba találtam rúgni, bizonyosan vesén találtam. (Vas Gereben)
2. (konyhaművészet) Emberi tápláléknak szánt állati vese, nyers állapotban, ill. főtt v. sült ételként. Vese velővel. Öreg szakácsnéje vesét, velőt vett a mészárosnál. (Kosztolányi Dezső)
3. (átvitt értelemben, választékos) <Néhány állandósult szókapcsolatban:> az ember érzelem- és gondolatvilága legmélyének jelképeként. → Belát a veséjébe; vkinek a vesejébe lát: ismeri legtitkosabb gondolatait is; a → szíveket és veséket vizsgálja. Az öreg urnak élete Szánandó gyötrelem, Veséig gyötri a szegényt Féltékeny szerelem. (Petőfi Sándor) Egész a vesékig perzselte az ember idegeit a tekintete. (Mikszáth Kálmán)
Szóösszetétel(ek): 1. vesebetegség; vesecsatorna; vesefájás; vesegomoly; vesegyógyászat; vesekiirtás; vesekólika; veselob; veseműködés; veseműtét; veserák; vesesérv; vesetáj; vesetisztító; vesetuberkolózis; veseváladék; vesevezeték; 2. mellékvese; vándorvese.
veséjű; vesés.
