zengés
zengés [ë v. e] főnév -t, (-ek), -e [ë, e], (tájszó v. régies) zöngés (hangutánzó)
Általában a zeng igével kifejezett hangmegnyilvánulás, jelenség, folyamat, ill. cselekvés; az a tény, hogy vki, vmi zeng, ill. az a cselekvés, hogy vmit zengenek.
1. Zengő hang. Az ének, a harang, a hegedűk, a húrok, a muzsika, az orgona zengése. Győzödelem legyen éneked, és zengése örömzaj. (Vörösmarty Mihály) Csak az őszi bogár panaszos zengése hallatszott a szőlőhegyekről. (Gárdonyi Géza) Kezem beleütődött a falon lógó csellóba, amely hosszú zengéssel viszonozta érintésemet. (Kuncz Aladár) || a. Hang, beszéd, dal(lam) erős, kellemes, zengő hangszíne, színezete. Kellemes zengése van a hangjának. || b. Igen erős, harsogó (vissz)hang, döngés. A boltozatos terem zengése. Megrettent a robbanás visszhangjának zengésétől.
2. (irodalmi nyelvben) Zene (3), ének(szó), dal. Angyali, bűbájos zengés; a madarak zengése. Oh Grotta, … a sphaerák zengése ömledezzen körűl. (Berzsenyi Dániel) Amint szóla, bájos zengés lőn alakja körében [= körül]. (Vörösmarty Mihály) || a. (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) Vminek zengő, lelkesült, emelkedett, magasztaló kifejezése. Vki dicséretének zengése. || b. (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) Vmely érzelemnek ilyen módon való kifejez(őd)ése. Az áhítat, a hála, az öröm, a panasz zengése.
Szóösszetétel(ek): 1. zengés-bongás; 2. égzengés.
zengésű.
