~ AD (3)
~ AD (3), igeképző, s hangrendileg párhuzamos társa ed, amaz mindenféle mély, emez mindenféle magas gyökök és törzsek után. Képez önhatókat a) fő- és melléknevekből: ár-ad, horg-ad, lik-ad, vig-ad, higg-ad, hamv-ad, sarj-ad, ev-ed, gerj-ed, rev-ed, szörny-ed, b) igékből: fúl-ad, gyúl-ad, forr-ad, függ-ed, dől-ed, c) leginkább elvont vagy elavult gyökökből és törzsekből, melyek közől már több önállólag is divatba jött: ak-ad, ap-ad, borz-ad, dag-ad, duzz-ad, fak-ad, fár-ad, fonny-ad, lank-ad, loh-ad, mar-ad, roh-ad, rag-ad (adhaeret), szak-ad, ébr-ed, ep-ed, eng-ed, enyh-ed, geb-ed, mer-ed, terp-ed, stb. Ezen nemű önható ad ed képzőnek az átható aszt eszt párhuzamos társa, t. i. amaz mintegy önmagában működő bennmaradó, önmagára ható, emez kifelé ható cselekvést jelent, vagyis az önható ad ed = azzá, vagy olyanná lesz, mintegy tevődik, amit vagy amilyet az illető alapszó jelent, p. ár-ad = árrá lesz, horg-ad = horoggá vagy horogalakúvá változik, higg-ad = higgá lesz, stb. tehát általán bizonyos állapotba való átmenetelt átváltozást fejez ki; az átható aszt eszt pedig = más valamit vagy valakit olyanná tesz, amit vagy amilyet az illető alapszó jelent, p. lik-aszt = likassá, horp-aszt = horpaszszá, kop-aszt = kopaszszá tesz.
Az ad ed képzőnek önható értelmét tehát abból ismerjük meg, hogy aszt eszt párhuzamos társa vagyon, p. apad apaszt, akad akaszt, marad maraszt, ragad (haeret) ragaszt, eped epeszt, mered mereszt; különben átható erejű, p. a rag-ad (rapit), fog-ad (cselédet, vendéget) igékben. Továbbá, az ad ed mint belképző gyakorlatos önhatókat képez, mely esetben párhuzamos társa a míveltetve átható at et: ing-ad-oz, ing-at, mozg-ad-oz, mozg-at, leng-ed-ez, leng-et, csörg-ed-ez, csörg-et.
E párhuzamításokból kitetszik, hogy ezen képző lényegét a d teszi, mely, mint a maga nemében lágyabb, kisebb hatásu cselekvést fejez ki, ellenben a keményebb t erősebb, erélyesebb, külső változást okozó hatással bir. A d és l mint nyelvbetűk rokonsága a nyelvészektől általában elismerve van, s kitűnő példáúl hozatnak fel a többek között a hellen δαχρνμα és latin lacryma; a magyarban is az igék egyes második személyének raga d vagy t vagy sz helyett többnyire l, pl. az egész szenvedő igeviszonyításban: várat-ol, kéret-el, kéretend-el, kéretél (= kérete-el) kéretnél (= kéretne-el); így az alanyiban is a mutató mód jelen és jövő idején, s foglaló módon kivül, mindenütt: kérél (= kére-el), kért-él vagy kért-el, kérnél (kérne-el), stb. Szinte a második személyt jelentő t vagy d helyett áll az l ezen alakban is: kér-lek, vár-lak, mint a hatás tárgya. Innen van, hogy a magyar (úl űl) is rokon értelmű azaz önható igéket képez, azon különbséggel, hogy ad ed rendszerint elvont gyökökhöz járul, úl űl pedig már önálló szókból alkot további származékokat. V. ö. ÚL ŰL, képzőket.
