ÉJ
ÉJ, fn. tt. éj-et v. ~t, tb. ~ek. Azon idő, mikor a nap a láthatárról lehajlik s azon alul van, s a földtekének azon félgömbén, melyen tartózkodunk, semmi testet meg nem világitanak sugarai. Ellentéte: nap, nappal. Éjnek sötétsége. Éjnek derekán, közepén. Éjre beszállani a fogadóba. Egyik éjtől a másikig. Éjről éjre.
„Sötét az éj, s én egyedül
Tébolygok itt kormában.”
Tébolygok itt kormában.”
Kisfaludy S.
„Az éj sötétét tiszta nap
.... váltja fel.” Kazinczy.
.... váltja fel.” Kazinczy.
Köz nyelvben a nép e szép rövid kifejezés helyett a hosszabb éjszaka v. éjtszaka szóval él rendesen, de az irói, és művelt beszédben eredeti jogát már visszanyeré. Hasonlít hozzá a török lejl és finn yö, yo, wei, wogul ji, osztyák ei. Mennyiben az éj mint sötétség a testeket mintegy elfödi, rokonítható a héj szóval, s úgy látszik, hasonló eszmeviszony van a latin nox és nubo, nubes, nubilus, s másfelül a héjat, takarót jelentő nux, nucleus között is.
