ÉL, (1)
ÉL, (1), fn. tt. él-t, tb. ~ěk. 1) Tulajd. ért. valamely eszköznek, szerszámnak, fegyvernek vékonyra köszörült, simított, alakított széle, vége, mely által valamit metszeni, vágni, hasítani stb. lehet. Kés, fejsze, beretva, kard, olló, gyalú éle. Kicsorbúl, kitörik, elvásik, elkopik az éle. Két élű fegyver, pallos. A vadászok nyelvén a vadmacskának élei (Fänge) vannak, nem fogai. 2) Valaminek kiálló, kitünő vége, csúcsa, keskenyebb oldala. Élére állítani a deszkát. Élére esni. Élére v. élire verni az aranyakat, azaz felállítva egymáshoz szorítani; átvitt értelemben: rakásra gyüjteni. Arcz éle. 3) Átv. ért. főhely, főnökség, vezérség. A hadsereg, pártütés élén állani. 4) Az észre és észmüvekre alkalmazva jelent fínomságot, meglepő gondolatot, mely egyszersmind érzékenyen hat. Ész éle. Elmésség, epigramma, gúnyvers éle. Sajátságok Éllel állítani öszve a dolgokat, azaz homlokegyenest. Éllel féllel. Éllel veszélylyel.
Származékai: élcz, éles, életlen, élez stb.
Rokon vele a szanszkrit vil, am. metsz, vág, a török bile-mek, am. élezni, élesítni, (éles a törökben keszkin, kesz-mek igétől) franczia fil (többek közt am. penge éle).
