NYŰ, (1)
NYŰ, (1) áth. ragozva: nyüvök, nyűsz, nyüvünk, nyűtök, nyűnek; első m.: nyüvék; másod m.: ~tt, htn. ~ni; részesülő: nyüvő. 1) Tövestül kitép, kiszakaszt valamit. Mondják a mai általános nyelvben különösen kenderről, lenről, s néha más növényekről is. A virágos kendert egy hónappal előbb szokták nyűni, mint a magvasat. A vetemény közől kinyűni a gazt. Régibb iratokban eléjön egyébről is. „Nyűni kezdé az ő vén fején való haját.“ (Nádor-codex). 2) Viselés által valamely ruhaneműt elszakgat. Elnyüni a csizmát, nadrágot. Módosítva: nyő, tájdivatosan nyől. Alapértelménél fogva ezen ige rokon a nyúz, nyúl, nyújt igékhez, minthogy a nyüvés, huzás-vonás, és fosztás által megy végbe, mi szerént nyű am. a vastag hangú nyú. V. ö. NYŰ, fn.
