OLTÁR
OLTÁR, fn. tt. oltár-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. 1) Általán, emelvény a föld szine fölött, melyen a zsidók az igaz Isten, s a pogányok a hamis istenek tiszteletére égő, vagy más áldozatokat ajánlottak föl. „Akkor tesznek a te oltárodra borjúkat.“ 50. Zsolt. Athenében az ismeretlen Isten tiszteletére is emeltek oltárt. ,Oltáron néző’ a Bécsi codexben am. ariolas vagy hariolus, azaz. jós, jósló. 2) A keresztényeknél asztalféle emelvény a templomokban, kápolnákban stb., melyen a pap az úgynevezett véretlen áldozatot, a szent misét végzi, mint a latin és görög szertartásuaknál, vagy az Úr vacsoráját megáldja, és kiosztja, mint a protestánsoknál. Főoltár, v. nagy oltár, hordozható oltár, kis oltár. Szűz Mária oltára. Oltár előtt térdelni, imádkozni. Oltárhoz járulni. Oltárt kerülni. Esik hamis eskü az oltár előtt is. (Km.). Czifra, mint az aranyos oltár. (Km.). Átv. képzelettben létező hely, melyre gondolunk, midőn bizonyos tiszteletből, vagy vonzalomból feláldozunk, felajánlunk valamit. Haza oltárára tette le vagyonának nagy részét. A szabadság oltára előtt meghajolni. Szerelem oltárán fáklyát gyujtani, áldozni. Tiszteletoltárt emelni. – E szó a latin altare után képződött.
