ÖNZÉS
ÖNZÉS, (ön-z-és) fn. tt. önzés-t, tb. ~ěk, harm. szr. ~e. Önhasznát kereső cselekvés; kivált rosz értelemben, mely mások jogainak csorbításával, vagy mások iránt tartozó illem elmellőzésével történik; az önszeretetnek azon tulságos működése, mely egyedül csak saját javát, kényét, gyönyörét, kényelmét stb. tűzi ki tetteinek czéljául. Van nemesebb önszeretet is, melyről mondja b. Eötvös J. „Azon nagy s állandó befolyásnak, melyet a keresztyénség az emberek erkölcsi kifejlődésére gyakorolt, egyik fő okát abban találhatni, mert természetünk egyik főbb s legáltalánosabb tulajdonát: az önzést, tekintetbe veszi. Önszeretetünk az, mit parancsában, hogy felebarátunkat, mint minmagunkat szeressük – saját s más emberek közötti viszonyaink mérlegéül felállít. Önszeretetünk az, mire még akkor is hivatkozik, midőn az önmegtagadást éltünk főfeladataként tünteti fel, de saját tökéletesbülésünk s boldogságunk érdekében, hogy ekként azon önzés ellenében, mely az embereket az anyaghoz köti, s köztök csak surlódásokat idéz elé, egy más, nemesebb önzés támadjon szivünkben, mely magasabb hajlamaink, vágyaink kielégítése után fárad, s mely által senkivel ellentétbe nem jövünk.“ (Gondolatok. 25. l.).
