TÁBOR, (1)
TÁBOR, (1), fn. tt. tábor-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. 1) Szabad ég alatti tér, melyen a hadsereg sátorokban, vagy más ideiglen állitott hajlékokban megtelepedik, tanyát üt, s rövidebb vagy hosszabb ideig tartózkodik. Kijelölni, kimérni, bekeríteni, körülárkolni, megerősíteni a tábort. Táborba szállani. Tábort verni, ütni. Tábort járni. A tábort elhagyni. A táborból kiütni. 2) Az ily nyilt téren tanyázó hadsereg. Megtelepíteni, megindítani a tábort. Rajta ütni a táboron. Egész táborral megtámadni az ellenséget. A tábort szükséges szerekkel, élelemmel ellátni. 3) Átv. pusztító, kártevő, vándorló állatsereg. A vidéket ellepte a sáskák tábora. Eléjön általán a szláv nyelvekben. Törökül és mongolul: ordu, mely fordított alakban volna: du-or, du-v-or.
Ha a magyarból elemezni szabad, és alapfogalmul azt veszszük föl, hogy a tábor terjedt, tág, nyílt helyet jelent, úgy törzse (táb) egyező a távol, tág, tát, tár terjedésre vonatkozó szók törzsével: tá vagy táv. A magyarban rokon hozzá még gyökbetükben tanya, és a Kemenesalon divatos tabértos, am. tág, terepes; Táb helynevek is vannak Nógrád megyében.
