ÜDV
ÜDV, (üd-v) fn. tt. üdv-öt, harm. szr. ~e. 1) Széles ért. jólét, szerencse, áldás, boldogság, mely testi, vagy lelki vágyainkat kielégiti. Ily értelemre mutat származéka: üdvözöl, azaz, valakit jó kivánatokkal halmoz, fogad, köszönt. Testi, lelki üdv. Üdv neked, azaz légy boldog, légy áldott, egészséges. 2) Szorosb ért. túlvilági mennyei boldoglét, mely keresztény hittani értelemben az igaz jámbor hivők örök jutalma.
Ez egykor elavult, de ujra divatba hozott szó helyett rendesen az üdvösség használtatott; pedig e kettő között oly különbség van, mint a nedv és nedvesség, kedv és kedvesség, redv és redvesség, keserv és keservesség között; V. ö. ÜDVÖSSÉG.
Mi származását illeti, gyöke: üd, s oly képzésü, mint a ked, ned, red, el, keser, feny, sér, köny, ör, ter, seny, eny, ad, od, ham, mag, or, dar, részint elvont, részint élő gyökükből származott kedv, nedv, redv, elv, keserv, fenyv, sérv, könyv, örv, terv, senyv, enyv, adv, odv, hamv, magv, orv, darv, továbbá az igékből képzett ölv, nyelv, örv, élv, melyekben a v képző nem más, mint vagy a tulajdonságot jelentő u, ü, vagy az igeneves ó ő változata, pl. keserü keserv; könnyü könyv; hamu hamv; adu adv; ölő ölv, nyelő nyelv; ötő v. öttő ötv (,ötvös’ szóban), élő élv stb.
