Duns Scotus
Duns Scotus János, hires skolasztikus filozofus, kit éleselmüsége miatt Doctor subtilisnak neveztek, szül. Dunstonban, Northumberlandban (mások szerint Dunban, Irlandban), 1274., meghalt Kölnben 1308. A ferenciek közé lépett s Oxfordban tanult, ahol csakhamar annyira kitünt, hogy midőn tanára Párisba ment, ő helyettesített a filozofia tanításában. 1307. teol. doktorrá avattatott Párisban, hol még ugyanaz évben tanitani kezdett. Néhány hónappal később Kölnbe ment, ahol nemsokára meghalt. Külön iskolának, melyet az ő nevéről Scotismusnak neveztek, s mely ellentétben állot a Thomismussal, Aquinói Tamás filozofiájával, lőn alapítója. A scotizmus ereje inkább a kritika, mint a pozitiv alkotás; e kritika azonban nem lépi tul a skolasztika körét. Scotus is a filozofiát a teologia szolgájává teszi; szilárdan ragaszkodik a dogmákhoz, de szkeptikus a dogmák filozofiai bizonyítékai iránt. Jól mondották, hogy viszonya Aquinói Tamáshoz némileg hasonlít Kantnak Leibnitzhez való viszonyához. Scotus és Kant kritikai elmék, a teologiai tételek bizonyítékait lerontják, magukat a tételeket azonban elismerik. Mindkettő abba is egyezik, hogy ama tételeket, melyeknek bizonyításához az elméleti tudás gyöngének bizonyul, az erkölcsi akaratra alapítják, melynek elsőséget tulajdonítanak az elméleti ész fölött. Nagy a különbség is. Mert Scotusra nézve a legfőbb tekintély a katolikus egyház, Kantra nézve pedig a lelkiismeret szava. A teologia ezek után Scotusnak nem annyira tudomány, mint gyakorlati jellegü megismerés. Körét nagyon megszorítja és nemcsak a háromságot s az inkarnaciót s a többi keresztény dogmákat, hanem a világnak semmiből való teremtését s az emberi lélek hallhatatlanságát is azokhoz a dogmákhoz számítja, melyeket az ész nem bizonyíthat, hanem csak mint cáfolhatatlanokat és valószinüeket is föltüntethet, mig az isteni kinyilatkoztatás teszi őket bizonyosokká. A nominalizmus és realizmus harcában az utóbbinak fogja pártját. Az egyetemes a dolgok előtt van, mint forma isten elméjében, a dolgokban, mint lényegük (quidditas), a dolgok után mint elménk által elvont fogalom. De a részletekben függetlenebb Aristoteléstől, mint Tamás; sok platonikus és ujplatonikus eszme hatolt gondolkodásába, főleg Avicebron (l. o.) «Életforrása» c. műve révén. Máskép is meghatározza az egyetemesnek az egyénihez való viszonyát. Az egyetemeshez hozzá kell járulnia az egyéninek, vagy a skolasztikusok nyelvén a quidditashoz a haecceitasnak. Fontosabbak Scotus lélektani és etikai tételei, melyek közt a legfőbb: az akarat előbbre való az értelemnél. Tamás szerint isten a jót parancsolja, mert jó; Scotus szerint a jó azért jó, mert isten parancsolja. Elkeseredett harc tört ki a Scotisták és Thomisták közt, mely főleg az immaculata conceptio (Scotus ennek a védője) körül vált legerősebbé. A tanítványok közül megemlítendők Joh de Bassolis Antonius Andreae (doctor ordinatissimus), Franciscus de Mayronis (doctor illumanitus, vagy magister abstractionum) és a doctor planus et perspicuus Walter Burleigh. Összes műveinek kiadása, mely azonban mégsem teljese, megjelent 1639. Leidában 12 kötetben, kiadója Lucas Wadding, aki L. életrajzát is hozzácsatolta. Régibb művek a Scotismusról: Johannes de Rada, Controversiae teologicae inter S. Thomam et Scotum etc. Venet. 1599. és Colon 1620. V. ö. az ujabbak közt Erdmann, Grundriss d. Gesch. der Phil.; Prantl, Gesch. der Logik III.; Morus, l'Histoire de la philosophie scolastique (Lyon 1882); Werner, Johannes D. (Bécs 1880).
