Hajóhid.
Hajóhid. A rendes hidszerkezetektől lényegileg abban különbözik, hogy a szerkezet közbenső alátámasztására nem a szilárd talajba épített pillérek, hanem vizen uszó fa- v. vashajók (pontonok), esetleg hordók, tutajok, pléh-hengerek stb. szolgálnak. Az ilyen uszó alátámasztás helyének biztosítása végett, a vizfolyás értelmében véve felülről, esetleg alulról is a vizfenékhez van horgonyozva; s a szomszédos alátámasztások (hajók) egymás közt is keresztirányu láncokkal vannak megfeszítve. A H. rendesen több tagból áll, amennyiben két v. három hajó, a rajta nyugvó hidszerkezettel együtt, külön egészet képez s a szomszéd, hasonló csoportokkal arra való szerkezetek által van összekapcsolva. A felső Duna mentén egy-egy ilyen tagot glédának neveznek. Az ilyen tagok egyes hajói egymástól való távolságával, valamint az egyes hajók méreteinek meghatározásánál két körülmény veendő főként figyelembe: az egyik, hogy a hajók a közlekedési eszközök (p. nehéz teherkocsik) súlya alatt a megengedhető határon tul vizbe ne merüljenek; a másik körülmény az, hogy akkor, amikor valamely közlekedési eszköz az egyik tagról a másikra átlép, a beálló egyoldalu terhelés valamelyik tagot föl ne billenthesse.
A H. járópályája a dolog természeténél fogva a viz szine fölött csak csekély magasságban lehet s igy az áthidalás helyén átmenő hajóközlekedés átbocsátása csupán a hid egy részének ideiglenes eltávolítása: a H. kinyitása által lehetséges. A kinyitás ugy történik, hogy a H.-nak az átbocsátandó járómű nagyságához képest egy vagy több tagját kikapcsolják s a felső horgonyláncok megeresztésével, illetve az alsónak meghuzásával (folyóviznél a viz sodrának közremüködésével) a vizen annyira lebocsátják, hogy e tagok a hidon támadt nyilás tengelyéből oldalt eltávolíthatók. Az oldalirányban való mozgás az ilyen eltávolítható tagokra alkalmazott oldalhorgonyok láncainak meghuzása, illetőleg megeresztése által történik. Az átbocsátandó vizi járómű áthaladása után a H.-at ugyancsak a horgonyláncok segélyével ismét bezárják s a mozgó tagokat a mozdulatlanokkal ujból összekacsolják. A H.-nak a parttal való kapcsolata többnyire szilárd (cölöp-) építmény közvetítésével történik. Változó vizállásu folyón a H.-nak a vizszinnel együtt változó pályamagasságu részét a parton levő szilárd, változatlan magasságu építménynyel olyan lejáró köti össze, amely a végein alkalmazott csuklós, illetve kerekes szerkezet segélyével, a változó magasságkülönbségnek megfelelően különböző lejtőbe képes helyezkedni. A H.-nak legtöbbnyire egész terjedelmükben fából készülnek s csak ideiglenes jellegü hidaknak tekinthetők, amennyiben jégzajlásnak nem tudnak ellentállni s igy olyan vizből, ahol ennek ki lehetnek téve, tél idejére el kell őket távolítani. Éppen ezért, a hidépítészet fokozatos fejlődésével a H.-aknak, ezen egyik legrégibb keletü áthidalási módnak, szerepe mindig alárendeltebb lesz. Hazánkban is a jelentékenyebb dunai és tiszai H.-ak fokozatosan állandó vashidaknak adnak helyet. Még mai nap is nagy jelentősége van azonban a H.-aknak a hadviselésben; amennyiben igen gyorsan összeállíthatók és szétszedhetők, alkatrészei könnyen szállíthatók s az ellenség tüzelésének aránylag csekély felületet nyujtanak. Katonai célokra fahajók helyett a H.-akban tüzbiztonság szempontjából előnyösebb vaspontonokat alkalmaznak. Ilyen vaspontonokkal az 1894. évi őszi hadgyakorlatok alkalmával a Dunát nagy-Marosnál egy óra alatt áthidalták.
