Pál, 1. diakonus (Paulus), Warnefried fia, longobard történetiró, szül. Friaulban 730 körül, megh. állítólag 797 ápr. 13., nemes család sarja. Rachtis logobard király udvarában nevelkedett Paviában és valószinü, hogy ezután is a nevezett király utódai, Aistulf és Desiderius, majd pedig Adelperga longobard királyleány férje, Arichis udvarában, mint a királyné volt tanítója tartózkodott. Ez utóbbi számára irta 781. a Historia romana-t, mely Justinianusig terjed (legjobban Muratorinál: Rerum italicarum scriptores, I. köt.), több régi történeti krónikából készült kompiláció. Ezután belépett a monte-cassinói kolostorba, de már 781. Nagy Károly kivánságára az ő udvarába ment, ahol buzgósága és tudományossága által a frank birodalom műveltségi állapotainak emelése körül nagy érdemeket szerzett, többi között a görög nyelvet tanította, homilia-gyüjteményt (Omiliarius, több ízben kiadták) adott ki és Gesta episcoporum Mettensium (legjobb kiadás Pertznél: Monumenta Germaniae historica, II. köt.) művét irta. 787 után visszatért Monta Cassinóba, ahol a már előbb megkezdett történeti művet, tekintettel a görögök és frankok történetére, saját népe történetévé dolgozta át. E mű címe: Historia Langobardorum (először Páris 1514, legjobb kiadás a Monumenta Germaniae historica-ban és külön kiad. Hannovera 1878). Munkáját a későbbi történetirók a XV. sz.-ig sok ízben felhasználták és kiirták. P. ezenfelül számos költeményt, sírfeliratot, levelet és néhány gyakorlati teologiai iratot, ezek között a Benedek-rend szabályairól szólót stb. szerkesztett.
3. Pál, tébai (remete), szent, szül. Felső-Egyiptomban 230. Tizenöt éves korában árván maradt. Az akkoron dühöngő keresztényüldözés elől a pusztába menekült, mert sógora, ki még pogány volt, följelenté őt a hatóságnak. Az üldözés elmultával sem hagyta el magányát, hol egy barlangban lakott, folyton imádkozva. Meghalt 130 éves korában. Eltemette remetetársa, szt. Antal, abba a köpenybe takarva a szent testet, melyet Szt. Athanáztól kapott. A testét Manuel görög császár 1169. Konstantinápolyba hozatta, innét 1240. Velencébe került, honnan 1381. Nagy Lajos Magyarországba hozatta, s nov. 14. a budai Lőrinc-zárdába, mely a pálosok (l. o.) rendjének székhelye volt, vitetett. A pálosok rendje ugyanis szt. Pál után neveztetett el, s őt tartotta védnökének. A mohácsi vész után Trencsénbe vitetett a szent test, hol egy tűzvész alkalmával elhamvadt.
4. P., szamozatai, monarkianus (l. o.), 260 óta antiokiai püspök, annak a régi tannak a fölújításával, hogy Jézus lénegében ember, akiben az ige, mint az isten ereje megtestesült; ellene mondott az ortodox teologiának, amiért három antiokiai zsinaton, mint eretneket bevádolták, s a harmadikon (269) ki is közösítették. De azért még három évig megmaradt püspöki székében, mert Palmira királynője, Zenobia pártfogolta; mikor azonban ezt (272) Aurelianus császár legyőzte, Pált is megfosztották egyházi méltóságától. Egyes szamozatánusok még a IV. sz.-ban is voltak.