Zene,
Zene, a szépművészetek közt ősidőktől fogva a legfontosabb szerepet játszsza minden nép kulturális, vallási, nemzetiségi és társadalmi életében. A zene eredetét a legrégibb történelmi népfajokhoz lehet visszavezetni, minők a khinaiak, hinduk, egyiptomiak, khaldeusok, asszírok s zsidók. A mai értelemben vett zene századok, évezredeken át jutott mai tökéletes álláspontjára s a zenetörténetnek ez a része épp ugy érdekelheti a szaktudóst, mint általában minden művelt embert. Sokféle irányban oszlik szét a termelése s minden nemzet életében a legelőkebb helyet foglalja el. Az eposzi, lirai és drámai zene (l. o. és Opera) kifejezés újabb időben szokássá vált a zenei hangulatra s formákra nézve is. Szorosan határt vonni a három közt, vagy apróra meghatározni a zenében mindenik hangulatnak az alkotó részeit: majdnem lehetetlen, mert egyik a másiktól sok oly hangulati kifejezést vesz át, mely szorosan véve már nem tartozik a saját hangulata jellemzéséhez. Az epikus zenestílus legtökéletesebben tükröződik vissza az oratorium-műfajban, különösen pedig Händel műveiben s ezek közt is legkimagaslóbban Messiás-ában és Haydn József Teremtés és Négy évszak c. oratoriumában, hol az elbeszélő szózene s az idillikus hangulatu pasztoral-részek teljesen egybeolvadnak a szöveg epikus hangulataival. A lirai zenestílus az egyházi zenéből fejlődött ki a XVI. sz.-ban, mikor a szinpadi, vagyis az operai zene kezdett magának utat törni. A lirai elnevezést az abszolut és szózene majd minden fajában használják. Igy találhatók lirai dalok, énekkarok, hangszeres zenedarabok stb., melyekben csak a lirai elem túlnyomó. Ezekben a megközelítő határok csak keveset, vagy éppenséggel nem érintkeznek egymással. Minden lirikus zenetermék jellegét a szelidebb érzések s az egyszerü, naiv, de igaz, természetes hangulat teszi. A dal terén a legkiválóbb lirikusok Schubert, Schumann, Franz, Mendelssohn, Liszt, Brahms, Rubinstein stb.; a zongorairodalomban szintén Schubert, Schumann, Liszt s mindenekfelett Chopin L. még Abszolut zene, Magyar zene, Programmzene és Zenei forma.
A zenészeti irodalmat leggazdagabban képviselő nemzet a német, amely egymaga több minden irányu zenei szakba vágó munkát bocsátott világgá, mint az összes európai nemzetek együttvéve, legnagyobb zenetudósai, történetirói, biografusai s természettudósai szálltak síkra, hogy e téren monumentális művekkel gazdagítsák a zene irodalmát. Marx, Lobe, Helmholz, Jahn Ottó, Abrechtsberger, Weber D., Rochlitz, Marburg, Bach F. Em., Wagner R., Bernsdorf, Neumann, Richter, Oscar Pál, Brendl, Schumann, Hanslick, Weitzmann stb. elsőrendü kapacitások ugy a multban, mint az újabb korban. A németek után kétségkivül a franciák foglalnak el méltó helyet a zeneirodalom fejlesztése terén. Rousseau J. J., Rameau voltak leginkább az úttörők, kiket oly kitünőségek követtek, mint Halévy, Cherubini, Reicha, Fetis, Gaevart, Berlioz s még mások számosan, akik epokálisan előmozdították a zeneirodalmat; a két nagy nemzet mellé méltán sorakoznak az olaszok, a németalföldiek, újabban az oroszok s a szláv néptörzsek. Magyarországon még csak alig néhány évtizede, hogy a zeneirodalommal a kiválóbb zenetudósok és irók foglalkoznak; legnagyobb tevékenységet fejtettek ki: Bartalus István, id. Ábrányi Kornél, Szénfi Gusztáv, a pedagogiai terén a Zsasskovszky-pár, Sz. Nagy Károly és József, Oláh Károly, Goll János, Erney József s mások kisebb-nagyobb mértékben.
