Zsoltárok
Zsoltárok H. mizmór, a z-m-r »húros hangszeren játszani« igéből. G. pszalmosz, a pszalló »húrokat pengetni« igéből. A hangszer neve: pszaltérion, ebből ered a legtöbb európai nyelv »zsoltár« elnevezése. Az ÓSZ-ben ezeket az énekeket töhillimnek, vagy töfillótnak nevezik (ld. pl. Zsolt 72,20; 145,1), ami tulajdonképpen »imádság«. A zsoltárok tehát emberi válaszok mindarra, amit Isten a történelemben tett Izráellel, az egyes emberrel, vagy az egész világgal. Bennük az élet tükröződik a maga sokszínűségében. Hallunk elnyomatásról, kilátástalanságról, megmentésről és szabadulásról. Megjelenik a történelem a világ teremtésétől a világ végéig, amikor majd eljön Isten, hogy megítélje a földet. De ugyanúgy helyet kap bennük az egyén öröme és szenvedése, kétségbeesése és bizalma, félelme és reménysége.
Zsoltárok a Zsolt könyvén kívül is előfordulnak a B-ban (2Móz 15,1-9; 1Sám 2,1-10 stb.). A zsidóságban a zsoltárköltészet tovább folytatódik (Qumrán: Hodajot; Salamon zsoltárai). Az ÚSZ különösen az írásbizonyítékok használatakor (Lk 24,44; ApCsel 1,20; 13,33), valamint a parainézisekben említi a zsoltárokat (Ef 5,19; Kol 3,16). (Ld. még ZSOLTÁROK KÖNYVE)
