diák
diák – vagy deák: ‘tanuló, hallgató’; ‘‹régebben› tanult, írástudó ember; írnok’; ‘‹melléknévként, csak deák alakban› latin’: deák nyelv; deákos (a latin időmértékes ritmust alkalmazó) verselés.
Déli szláv vendégszó: bolgár, szerb dijak (‘diakonus; írnok’). Forrása a görög diakonosz, bizánci görög diakosz (‘szerpap, diakonus’). A középkorban az írástudást leginkább egyházi iskolákban, papnevelőkben lehetett megtanulni; a diakonusok, vagyis a tanulmányaikat már bevégzett, de még fel nem szentelt papok többsége a királyi udvarban, nemes uraknál, városi hatóságoknál vállalt írnoki állást (íródeák). Az írásbeliség nyelve a latin volt, ezért lett ez ‘az írnokok nyelve’, a deák nyelv. A szó mai értelme is elég régi, a 16. század óta kimutatható, vagyis amióta nyilvános iskolák, kollégiumok vannak; az itt tanultak ugyancsak a latinos műveltséget sajátították el.
