elégia
elégia – ‘borongós hangulatú költemény’; ‘‹az ókorban› disztichonban írt költemény’, pl. Propertius elégiái. – elégikus: ‘borús, borongó ‹kedély, hangulat›’; ‹főnévként› ‘elégiaköltő.’
Irodalomelméleti szakszó a latin elegia nyomán, amely a görög elegeia megfelelője. Ez a nőneműnek tetsző szó voltaképp a semleges elegeion (‘disztichon’) többes száma. A szó végső forrására nézve több feltevés van; a legvalószínűbb, hogy egy örmény elegni (‘nádsíp’) szóból ered. A „borongós hangulat” értelmi árnyalata az ókorban nem tartozott az ~ jelentéskörébe, sőt még Goethe Római elégiai is derűs, pajzán szerelmes versek. Ez a fordulat annak a 19. századi etimológiának tulajdonítható, amely a szó eredetét a görög elegosz (‘sírvers, gyászének’) főnévhez kötötte. Lásd még alagya.
