rá
rá – ‘ismert személyre, tárgyra’; ‘‹biztatásként› neki! oda!’ (lásd hajrá).
Korábbi reá alakból rövidült, amely a Tihanyi Alapítólevélben (1055) még névutó volt: Feheruaru rea meneh hodu utu rea, majd idővel rag lett. A ~, reá megszilárdult ragos alak lativusi -á raggal, amely egy feltehető rog alapszóhoz járult. Ez ősi örökség lehet az ugor korból: vogul ronhe (‘kívül’), ranka (‘félre’); ezeknek ‘felszín, hely’ jelentésű ron töve eredményezett a magyar lativusi raggal előbb roá formát, amely magánhangzó-elhasonulással reá lett ‘oda, addig’ értelemben. Más vélemény szerint az alapszó a rokon szóéval azonos. Lásd még rajta, róla.
