cseregyermek
cseregyermek: Vegyes nemzetiségű vidékeken szokásban volt, hogy különböző nemzetiségű családok lehetőleg azonos korú és nemű (elsősorban fiú) gyermekeiket egy-két évre kicserélték, idegen szóra küldték, hogy az idegen, hasznosnak ítélt nyelvet tökéletesen elsajátítsák, az idegen környezetet, gazdálkodást, szokásokat megismerjék; ott barátokat szerezzenek, kapcsolatokat teremtsenek. Sokszor egymástól távol fekvő falvak álltak egymással cseregyermek-viszonyban. Egy-egy család több nemzedéken keresztül küldte egymáshoz gyermekeit, vagyis a cseregyermek-viszony egyik nemzedékről a másikra öröklődött. Ahol ilyen öröklött ismeretség nem volt, ott más, már cserekapcsolatban levő családok közbenjárásával kerestek megfelelő cseregyermeket. Az I. világháború előtti több nemzetiségű Mo. vegyes lakosságú vidékein mindenütt ismerték a cseregyermek intézményét, a tehetősebb paraszt- és iparoscsaládok több nemzetiség nyelvére is megtaníttatták gyermekeiket a cseregyermek intézményének segítségével. Igen gyakori volt a gyermekcsere a Dunántúl magyar és német községei között. A Felső-Csallóköz és Mátyusfölde magyar falvaiból a Pozsony környéki és a hegyaljai német helységekbe küldték a gyermekeket, és viszont fogadták onnan a szőlősgazdák és polgárok gyermekeit. D-Biharban a magyar és román gazdák legényfiaikat kölcsönösen küldték egymáshoz szolgálni, hogy azok a síkvidéki szemtermelő, ill. hegyvidéki állattartó gazdálkodást megismerjék. Az erdélyi magyar városok polgárai és a módosabb székely parasztok gyermekeiket szász helységekbe „német szóra” küldték. – Irod. Nagy Lajos: Cseregazdalegények (Ethn., 1965); Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi jellegzetességek az észak-mecseki bányavidék gazdasági életében (I. Az Észak-mecseki bányavidék regionális vizsgálata. MTA Dunántúli Tudományos Intézet, Értekezések, 1970).
Morvay Judit
