elkülönítés, segregatio <lat.>
elkülönítés, segregatio <lat.>: a földesúr és a jobbágyok osztatlan közös használatában levő területek szétválasztása → birtokrendezés útján. Az elkülönítés első lépése akkor történt, amikor a földesurak saját kezelésű üzemeik megteremtése, ill. továbbfejlesztése céljából szántóföldjeiket kivonták a jobbágyok parcellái közül. Ezek a korai elkülönítések Közép- és K-Európában a majorsági gazdálkodás kiépítésének szerves részei voltak. A történeti szakirodalom elkülönítésen azonban nem elsősorban a fentieket érti, hanem a 19. sz. első felétől elinduló és a jobbágyfelszabadítás után általánossá, sőt kötelezővé váló legelőelkülönítéseket és erdőelkülönítéseket. A közösen használt legelők, erdők miatt az úrbéresek és földesurak között évszázados ellentétek voltak. Ezen próbált az 1836. évi törvény segíteni, amikor első ízben kimondta és engedélyezte az elkülönítést, ha a földesúr, valamelyik birtokos vagy a jobbágyok többsége kérte. Az 1853. évi pátens már kötelezővé tette az elkülönítést, s egyben megszabta, hogy az elkülönített területekből csak a volt úrbéresek részesedhetnek és azok is kizárólag úrbéres telkük arányában. (→ úrbéres erdő, → úrbéres legelő) Egy egész → jobbágytelekre 4–22 hold legelőt és 2–8 hold erdőt lehetett számítani. (erdőjog, legelőjog) Az elkülönített legelőket és erdőket a parasztok rendszerint osztatlanul, közös használatban tartották, bár egyes helyeken a telkek arányában a legelőt felosztották egymás között. Legelőtársulatok és erdőközbirtokosságok alakultak, amelyek szervezett formában irányították e területek hasznosítását. (→ még: közbirtok) – Irod. Für Lajos: Jobbágyföld-parasztföld (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848– 1914., szerk. Szabó István, I., Bp., 1965); Simonffy Emil: Úrbéri birtokrendezések Zala megyében a jobbágyfelszabadítás után (Agrártörténeti Tanulm., Bp., 1960).
Török Katalin
