földelés, földhordás, liktorozás, sankolás
földelés, földhordás, liktorozás, sankolás: a hegyoldalak földjének védelmét és a talajerő-visszapótlást célzó szőlőmunka. A földelés során a szőlőhegyről az aljba, hegylábhoz főként a talajerózió által lehordott, humuszban gazdag iszapos földet visszavitték a teraszokra, a tőkék mellé. E munka különösen a 16–19. sz.-ban a szőlőművelők évente ismétlődő téli munkája volt (É-Mo., Buda, Sopron, Pécs környéke, Balaton-felvidék). A vízfogókból, liktorvermekből, luttorgödrökből (Tokaj-Hegyalja), a kőgátak árkából puttonnyal vagy földhordó kosárral szállították fel az iszapot, sankot és gyepföldet a hegyoldalra. Ezzel az eljárással nemcsak a szőlőhegyek földállagát védték, vízgazdálkodását szabályozták, hanem trágyázást pótló munkát is végeztek. Csak a földeléssel és mély talajmunkával indokolható, hogy azonos helyen évszázadokon át istállótrágya nélkül vagy gyengén trágyázott földeken szőlőkultúra fenntartható volt. A földelés során hasznosították a szőlőhajtást, felaprított venyigét, kifőzött törkölyt, szalmát, nádat és erdei lombot is, amit a vízlehordta iszaphoz, az erdőből, kertből hozott földdel kevertek. A gazdaságtörténeti irodalom eddig a földeléssel nem számolt, pedig a paraszti szőlők termőképességének fenntartásában a középkorban is elsődleges szerepe volt. – Irod. Vincze István: Szőlőművelés és eszközei a borsodi Hegyközben (Népr. Közl., 1960. 3–4. sz.).
Kecskés Péter
